Balogh Zoltán (szerk.): Neograd 2017. Tanulmányok a 70 éves Praznovszky Mihály tiszteletére - A Dornyay Béla Múzeum Évkönyve 40. (Salgótarján, 2017)
Történelem - Hausel Sándor: Mintaférj és mintahivatalnok? Tények és vélemények a farádi Veres Pál (1815–1886) életéről
Midőn én e mondást elmémben forgattam, hittem volna-e akkor, hogy azt rövid idő múlva itt ezen a helyen, ilyen szomorú alkalommal ismételni fogom? Hittem volna-e, hogy ráfogok mutatni erre a meghidegült halavány homlokra, melyre csak tisztelettel tudtam föltekinteni mindig, hogy íme eggyel ismét kevesebb? Mert ha ez a homhk nem is tartozott ama büszke hombkok közé, melyekre százezrek, millióknak szeme tekint nagy várakozásokkal: de oly tiszte volt és oly szeplőtbn, hogy nála méltóbbat ritkán ékesített a polgári erények érdemkoszorúja. Ezt a gyászos napot nem sejthette előre senki. Hiszen még akkor is midőn az első leverő hír érkezett már hozzánk felőb, nem tudtunk csüggedni és lemondani egészen. Reméltük, fog jönni egy másik, újabb hír, mely az előbbinek fájdalmas benyomását eltörli. Azután, hogy ebben is csabdtunk, bíztunk egy harmadikban, majd egy negyedikben, bíztunk egész addig, amíg csak meg nem jött az utolsó szomorú jebntés, hogy már ezentúl ne várjunk több hírt nem fog már érkezni újabb tudósítás, mert jön haza a székvárosból, koporsójába fektetve Veres Pál maga. És hazajött csendben, sötét éjszakának idején, mint aki már nem jön az ébrenbvők közé, akinek már itt nincsen nappala, aki oda vágyik ki a temetőbe, abba az eltemetett, csendesen alvó világba, melyre örökös éjszaka borul, aki csak azért jött ide vissza, azért tette meg azt a hosszú utat hogy ott pihenhessen annak a megsiratott és habiig gyászolt unokájának oldalán. Mert úgy, egymás mellett pihenve, a szerető szíveknek talán még ott is édesebb az álom. Ó, hány szív döbbent meg, hány lélek rezdült meg ebben az országban annál a gondolatnál, hogy Veres Pál nincs többé! Hányán éreztük át egész keserűségében azt a bibliai panaszt mely egy elhagyott özvegy, egy szerencsétlen anya ajkairól hangzott el egykoron mondván: „Nagy keserűséggel illetett engem az Úr." (Ruth könyve 1. rész, 20. vers). Ezt a panaszt hangoztatja elsősorban a gyászoló család. Nem is csoda. Ha mi távolból oly nagynak láttuk őt milyennek nézhették azok, akik közvetlen közelében állottak? Mily nagy lehetett ő családja szemében, mely a kegyelet talapzatára állította őt és azzal együtt nézte alakja nagyságát! Mily nagy lehetett a ragaszkodás hozzá azok részéről, kiknek boldogítására szentelte nemes életét! Én ismertem azt a családi életet én láttam azt a szép koszorút midőn még nem volt így megtépve, én tanúja voltam annak a tiszta boldogságnak, melybe egy csepp keserűség nem vegyült De mert láttam a boldogságot nem merem most szavaimmal illetni azt a sötét gyászt mely annak a romjain támadott Különben is Veres Pál családja nemcsak idáig terjedett Nemcsak azok tartoztak hozzá, kiket vele egy fedél takart, és egy tűzhely melegített hanem kiterjedt az szélesebb körökre. Mert nem értve egyedül a Veres név viselőit kiknek régi családfáján a legszebb vezérág íme le van törve, ha Krisztus urunk példája után indulva, aki egykoron kiterjeszté kezeit tanítványai felé mondván: „íme ezek az én testvéreim és rokonaim. ” Ha mi is mindenkit oki minket őszintén szeret családtagnak nevezünk, akkor Veres Pál csaádja óriási nagy volt Amerre csak fordult az ő áldott, nemes hlkévei meghódította magának a szíveket Jellemének szilárdsága, melyre mint kősziklára, úgy lehetett építeni, ritka becsületessége, mellyel minden szándékát kétszer is a mérlegre vetette, hogy nem fog-e vele ártani másoknak, és csak azután fogott a kiviteléhez, megható szerénysége, hogy meg tudott hajolni kisebbek előtt is, s míg másokat tolt előtérbe, ő maga szerényen hátra vonult tudva hogy az igazi tehetség és érdem a harmadik, a negyedik sorból is a többi fölött egy fejmagassággal kilátszik, résztvevő lelke, hogy tudott örülni az örvendezőkkel és sírni a sírokkal, és valahányszor mások igazi nagy bánatáról beszélt szelíd szemeiben mindig ott 84
