Balogh Zoltán (szerk.): Neograd 2017. Tanulmányok a 70 éves Praznovszky Mihály tiszteletére - A Dornyay Béla Múzeum Évkönyve 40. (Salgótarján, 2017)
Régészet - Tóth Balázs: Fémleletek a Kárpát-medence szarmata korú szárazföldi gerinces faunájának kutatásában
A Kozárdi Formációt általában agyagmárgák, mészmárgák, durvamészkövek alkotják, melyek többnyire igen gazdagon tartalmaznak puhatestűhéjakat. Néhol, pl. Bér környékén, vagy az ecsegi Sándor-hegyen ezek kioldódtak, és csak negatív lenyomataik tömegét láthatjuk. Jellemző még a meszes homokkő és a mészeres, agyagos aleurit. A meszes képződmények inkább a partközeli régiókra, míg a márgák, aleuritok inkább a medencebelseji térségekben uralkodók. A szarmata volt az utolsó olyan korszak, ahol nagytömegű meszes üledékek képződtek. A bujáki „Pappenheim-féle” homokbányában partközeli, hullámverési zónában képződött keresztrétegzett durvahomokot láthatunk. Ebbe helyenként kemény, kovásodott szintek települtek, melyek levéllenyomatokat és kovásodott fadarabkákat tartalmaznak. A Sajóvölgyi Formációt általában zöldesszürke agyagok, mészcsomós aleurit, változó szemnagyságú homok, vagy kavics alkotja helyenként kovaföld, bentonit, vagy lignit betelepülésekkel. Tipikus előfordulásai: a vanyarci Macska-árok, a Mátraszőlősi Rákó- czi-kápolna alatti útbevágás és a sámsonházai Szálláska-völgye. Sámsonháza és Mátraszőlős környékén végzett vizsgálataink során kimutattuk, hogy a formáció nem kizárólagosan szarmata korú. Képződése már a középső bádeni korszaktól megindult (Hír & Mészáros 2002, Hír & Kókay 2004, 2011). A Galgavölgyi Riolittufa megfelel a korábbi szakirodalomban „felső riolittufa” néven említett képződménynek. Általában szürkés árnyalatú biotitos kőzet. Járulékos ásványai az apatit, cirkon és magnetit. Hámor (1985) a Szentkúti-forrás közeléből ismertette egy feltörési hasadékát, mely Rákosi Lajtamészkövön tör keresztül. Zelenka et al (2005) bizonyították, hogy a tari Fehérkő-bánya dácittufája is a Galgavölgyi Riolittufa Formációhoz tartozik. A bádeni-szarmata kihalási esemény A Középső-Paratethys fejlődésének folyamatában a szarmata korszak során lényeges történések játszódtak le. A szarmatát megelőző bádeni korszakban még volt tengeri ösz- szeköttetés a Mediterráneum és a Középső Paratethys között egy fokozatosan szűkülő tengerszoros formájában a mai Szlovénia területén (Bartol et al 2014). Ennek a tenger- szorosnak (melyet a szakirodalom transz-tethysi korridornak is nevez) a lezáródása pontosan a bádeni-szarmata határon történt a dinaridák emelkedésével. Ennek következményeként a Paratethysben hirtelen eltűntek a tengervíz sótartalmára érzékeny gerinctelen állatcsoportok: radioláriák (sugárállatok), korallok, scaphopodák (ásólábúak), cephalopodák (fejlábúak), polyplacophorák („bogárcsigák”), brachyopodák (pörgekarú- ak), echinoideák (tüskésbőrűek: tengeri csillagok és tengeri sünök). A tengeri csigák közül 588 faj halt ki, ami a Paratethys történetében a legnagyobb arányú faunisztikai változás volt (Harzhauser, 2005). A tengeri gerincesek közül eltűntek a cápák, a ráják és a szirének (Kordos 1985). A szakirodalomban, ezt a katasztrofális kipusztulást, mint bádeni-szarmata kihalási eseményt (Badenian-Sarmatian -extinction event: BSEE) írták le (Harzhauser 2005). Ekkor alakul ki egy teljességgel endemikus tengeri állattársaság, melyet eredetileg brakkvízi életközösségnek írtak le (Suess 1866, Papp 1974). Ezt az évszázados tankönyvi tételt döntötték meg Pisera (1996) és Pillér & Harzhauser (2005) eredményei, akik bizonyították, hogy a szarmata korszak szinte teljes időtartama alatt normál sótartalmú volt 465
