Balogh Zoltán (szerk.): Neograd 2017. Tanulmányok a 70 éves Praznovszky Mihály tiszteletére - A Dornyay Béla Múzeum Évkönyve 40. (Salgótarján, 2017)

Irodalomtörténet - Kelecsényi László: Zsenik egymás közt – Kosztolányi és Krúdy kapcsolatáról

méltatja, az még nem befutott szerző. Csak az első Szindbád-novellák és a belőlük ösz- szeállított kötet, valamint az előbb folytatásokban megjelenő A vörös postakocsi hozza meg a népszerűséget. Kosztolányi tehát felfedező: csalhatatlan minőségérzéke megsejti a majd húsz éve publikáló Krúdyban a zsenitársat, s ehhez méltóan bánik vele. Őt nem lepi meg a Postakocsi-regény körüli felhajtás, mert már 1912 nyarán ekként vall a szerzőről az első Szindbád novellagyűjtemény olvasásakor. „Minden sornál elénk tolakodik egy érzés: az, hogy aki írta, költő. Költő: azaz választó; a szavakban, a tárgyakban válogatós; mindent valami különös szemszögből néző, amely csak az övé; tömörítő, egy dologgal százat mondó; sűrítő.”1 Nem véletlen, hogy a kritikát körmölő költő, mert Kosztolányit minden munkájában (regényben, nyelvészeti kisesszében, műfordításban) költőnek kell tekintenünk, tehát a költő a költőt keresi és látja meg írótársában, és nem irigyli el a sikerét, de ő maga is hozzájárul. Annyira becsüli, hogy egy 1915-ös keletű versét neki ajánlja. Ez a vers a Rózsa. Furcsa, hogy épp ezt a költeményt dedikálja nyomtatásban Krúdy Gyulának, ugyanis a Rózsa egy emlékező szerelmes vers. Régi, elfeledett kedves lány alakja sugárzik át a sorokon. Krúdyval legfeljebb a múltba vágyódás, a múltérzés rokonítja. Olyan a vers, akár egy Szindbád-novella. Kosztolányi később leveszi az írótárs nevét. Mai kötetekben e nélkül olvashatóak a strófák. Nem kell azonban azt hinnünk, hogy bármi sértődés vagy hirtelen támadt ellenszenv motiválta e cselekedetét. Talán amiatt történt ez, mert évekkel később, a Meztelenül ciklusában külön verset írt róla. Ez a „Rómában egy éjjel, rettenetes erővel / láttalak téged” kezdetű verse, ahol halmozott színes jelzőkkel írja körül a megidézettet: „deresedő, tékoz, mámoros, nábobi, / ábrándozó, részeg, zokogó cimbalmos”. Később sokan megverselték Krúdyt, de ily szép ajándék sorokat nem kapott senkitől.

Miképpen ajándékként hatnak azok a sorok is, melyet a Zoltánka című színdarab bemutatója után írt a Nyugatba. Köztudott, hogy Krúdy nem volt jeles drámaíró. A Petőfi Sándor fiáról írott színműve, ha nem is bukott meg, de nem aratott sikert. Elfelejtették. Kosztolányi ellenben ebben a színpadi játékban is a költőt kereste és találta meg a szerzőben. „Krúdy Gyula mindig elégiákat ír. Akármelyik könyvét nyitod ki, úgy érzed, hogy egy kisvárosi magyar temetőben jársz, az ákácok és sírok közt, késő délután, ősszel. Dekadens és magyar.”2 S ez nem minden. Ismeretes, hogy Kosztolányi pályafutása e szakaszában valósággal ontotta az újságcikkeket. Sok lapba írt, sokszor névaláírás vagy bármiféle szignó nélkül Ezek a bizonyíthatatlan szerzőségű írások nem kerültek bele semmiféle gyűjteményes kötetébe. Okunk van azonban feltételezni, hogy az 1910-ben indult politikai napilap, a Világ hasábjain számos kis írása, köztük Krúdyról szóló, Krúdyval foglalkozó szövege rejtőzik.

A hírlapíró Kosztolányi az újságírás robotjában sem téveszti szem elől az igazi értékeket. Pontos fogalmazása, mint röntgensugár világítja át az eléje kerülő eseményeket, dolgokat. Átlát a felszínen, és fittyet hány a közhelyeknek. A lényegre tapint. így jár el akkor is, amikor észreveszi, hogy a Krúdy írások andalító felszíne, az örökké nosztalgiázó, múltba révedő tekintet egyfajta kettős látást rejt. 1916-ban jelent meg az Aranykéz utcai szép napok magyar biedermeiert idéző novellaciklusa. Kosztolányi jegyzi föl róla, hogy ezek az írások, tulajdonképp szatírák, hogy szerzőjük ‘kaján kedvvel’ távolítja el magától és az olvasóktól a figuráit.

1A Hét, 1912. július 21.

2 Nyugat, 1913. 23. sz. 797. p.

216