Balogh Zoltán – Fodor Miklós Zoltán (szerk.): Neograd 2016 - A Dornyay Béla Múzeum Évkönyve 39. (Salgótarján, 2016)

Történelem - Várkonyi-Nickel Réka: Az Oral History módszertani lehetőségei és határai a kollektív traumák kutatásában

vábbgördítve a kutatás kerekét. Az is gyakran megtörténik, hogy a kérdésnek köszönhetően olyan részleteket mesélnek el az adott témával kapcsolatban, amelyeket addig nem említettek, mert nem tartották fontosnak vagy egyszerűen csak elfelejtették. Ha nincs lehetőség a kérdezésre, a sajtó vagy levéltári források említett részletei az értelmezhetet- lenségből kifolyólag a feledés homályába süllyednek. Az alcím másik tétele, az Oral History határai véleményem szerint egyéni, személyes határokat takar. Egyrészt az interjúalany memóriájának határait, másrészt a kutató személyiségéből fakadó morális határokat, harmadrészt pedig a kettejük emberi kapcsolatának határait.

Véleményem szerint megfelelő háttértudással és forráskritikával a saját magunk által készített interjúkat kielégítően tudjuk használni mint történeti forrásokat. Felmerül azonban egy újabb kérdés, hogy ha más kutató által készített interjút használunk, például a világ legnagyobb Oral History-adatbázisát (Columbia University Oral History Research Office) vagy az 1956-os Intézet Oral History Archívumát, akkor az interjúkészítő háttértudásának hiányában vajon megfelelően használjuk-e fel az elhangzott információkat? A mások által készített interjúk felhasználása sokkal nehezebb, mint az általunk készítetteké, még a legideálisabb esetben is, ha az interjú során a hang és a mozgókép is rögzítésre került és a teljes interjút vágatlanul használhatjuk fel. Tulajdonképpen egy „idegen” interjú, mint történeti forrás, keletkezési körülményeiről hasonlóan keveset fogunk tudni, mint a levéltári források esetében.

A „hangzó” és írott forrásokat összevetve, forráskritikailag ugyanolyan problémásnak mondhatjuk a történetírás „alapanyagainak” mind a két típusát. A tanulmányban már volt szó magánlevelezésről és naplókról, de ne feledkezzünk el a hivatalos dokumentumokról sem. Egy vallatási jegyzőkönyvhöz tartozó tanúvallomás múltrekonstrukciójának hitelessége ugyanúgy kétségbe vonható, mint a politikai gyűlések jegyzőkönyveié vagy akár a sajtóanyagoké. A „hangzó anyaggal” szintén a keletkezés körülményei jelentik a legfőbb problémát, hiszen - hacsak nem az általunk készített interjúról van szó - a keletkezési körülményéből szinte semmit sem tudunk, még akkor sem, ha az interjút készítő kutató gondosan dokumentálta a készítés helyét, idejét és körülményeit. Mégiscsak olyan érzésünk van, hogy kívülállóként figyelünk egy filmet, vagy hanganyagot, ahol egy idegen ember beszélget egy másik idegen emberrel és csak következtetni tudunk kettejük viszonyára és a köztük lévő bizalmi kapcsolat mértékére, tehát az elhangzott információk teljességére és hitelességére.

Összegzésként elmondható, hogy a trauma és a nosztalgia jelentősen megváltoztatja az ember időérzékét. Elképzelhető, hogy az interjúalany egyáltalán nem emlékszik vissza a dátumokra, vagy az események hatására a napok felcserélődnek, esetleg összefolynak. A fel nem dolgozott, tapasztalattá nem vált traumatikus eseményre való visszaemlékezés más módon történik, mint a „hétköznapi” események felidézése. A trauma lebeg a tudat homloktermében, és a nosztalgia és a fantázia segítségével igyekszik enyhíteni elszenvedője otthontalanság érzését a világban és saját múltjában. A felidézés, a hangos visszaemlékezés segít a kohézió megtalálásában, a traumatikus esemény múlttá való rögzítésben és feldolgozásában. A kollektív traumák kutatása Oral History-interjúk készítésével hasznára válik az interjúalanynak és történeti kutatásnak is, bár az interjúk csak erős forráskritikával használhatók fel. A forráskritika pedig a legfontosabb sarokköve a történeti objektivitásnak, legyen szó interjúról vagy írott dokumentumról. Mindezek fényében pedig az Oral History is elfoglalhatja egyenrangú helyét a történetírásban a klasszikus levéltári forrásfeltáró munka mellett.

109