Balogh Zoltán – Fodor Miklós Zoltán (szerk.): Neograd 2016 - A Dornyay Béla Múzeum Évkönyve 39. (Salgótarján, 2016)
Történelem - Kazareczki Noémi: Zubovits Fedor huszárkapitány (1846–1920) nógrádi identitása a megyei sajtó tükrében
harctérre. Megint lefújták. Mit hoz a holnap, nem tudhatom. És ott van az újság, amelyben mindennap olvasom, hogy támadásaink előbbre haladtak. Csak az a baj, hogy Höfek úr alighanem Bécs felé fordítva írja ezeket a jelentéseket. Látod, én így vagyok: nem tudok másról írni, másra gondolni, mint a háborúra és katonaéletre, és azt mondom, elég, elég! Te egy szót sem értesz mindebből: nem a hangulatról és az érzéseitekről. Vagy persze úgy vagytok ezzel, mint minden egyébbel, a téma unalmassá vált! Ok. Nekem is! Téged csak irigyelhetlek, hogy ilyen szomorú viszonyok közt is megőrizted a kedélyed. Hja, persze családod. Na most mindjárt fölcsillan a szemed. Megolvastam leveledben hatszor fordul elő ez a kifejezés: családom... Tehát Éviké természetrajzot tanul, Kicsike pedig csinálja, amit a nénje csinált egy évvel ezelőtt. Csak folytasd fiam, folytasd, de fiút, fiút... Az adóhivatal nagyon megbosszantott, hogy 10 krajcárt nem tudom, mi címen levont a fizetésemből. Cím: adó. Talán hadmentességi? Légy szíves, érdeklődj iránta és ha csakugyan ez, akkor... mondd meg, hogy ez szemtelenség. Tudasd velük hivatalosan, hogy katona vagyok, nem pedig „hadmentes”. Ha pedig jobb dolgod nincs, ne sajnáld a fáradságot és örvendeztess meg írásoddal, írj arról, ami jólesik, akár Évikéről, akár a könyvtárról, akár a diákjaimról és az utódomról, akit tiszteltetek és ekképp örömmel fogadom. Tőlem ne várj sokat: ha arról írok, amit látok, itt ez: katona és ló, ló és katona.... Őnagyságának add át kézcsókomat, kislányaidat csókoltatom, bár nem tudom, hogy Évike nem veszi-e már sértésnek, téged meleg szeretettel ölel, Károly Antal János tüzér levele a losonci gimnázium főigazgatójához Folyó hó 2-ról kelt kedves soraiban kifejezett kívánságának óhajtok eleget tenni. Egyszerű az egész történet, mely szeretett önkéntes bajtársam eleste alkalmával játszódott. A dolog így történt: Május hó 17-én éjjel érkeztünk az üteggel ide. Egészen éjfél után (vagyis már 18-án) 2 óráig tartott, amíg itt mindent elrendeztünk. Már 3 órakor ismét talpon kellett lennünk, mert most korán világosodik. Egy félóra múlva fellovagoltunk kapitányokkal együtt, és még néhány lovas kíséretében az ún. tüzérségi megfigyelő állomásra. E hely természetszerűleg egyike volt a legexponáltabb tereknek (ahonnan az ellenség állásait látni lehetett, és ahová épp így az ellenség is beláthat. Egy kis emelkedés, rajta néhány szalma fö- deles viskó, előtte és mögötte saját gyalogsági lövészárkaink. Itt voltunk mi már kora reggel 4 órakor. Az ellenség ekkor már erősen tüzelt. Tűig értünk oda, máris gyalogsági fegyvertűz fogadott bennünket, a golyók körülöttünk csapódtak le és fúródtak a földbe. Szerencsénkre ezek semmi kárt nem okoztak. Annyival veszedelmesebb volt aztán a tűz, melyet az ellenséges tüzérség szórt ránk. Ez ellen úgy próbáltunk védekezni, amint arra már a tapasztalat bennünket megtanított: a földhöz tapadva mozdulatlanul, kis fölemelkedés, mint az anyaföld által nyújtott természetes pajzs mögött. Hiába volt! Az ellenséges gránátok csapkodtak körülöttünk, félelmetesen szórták és röpítették magasba a földet, sötét füst és porfelhőt alkotva, srapnellek robbantak felettünk és szórták széjjel gyilkos golyóikat, szerencsénkre egy ideig ártalmatlanul. Egyszer aztán jön az eltévedt ágyúlövedék. Rémisztő csattanással széjjelrobban fejünk felett, (délelőtt fél 8-kor dördült el a lövés). A robbanás utáni pillanatban kérdem bajtársamtól: hol robbant a löveg?, de kérdésemre - ismétlés dacára - nem kaptam feleletet. Igen! Mert a fölöttünk robbant löve76
