Balogh Zoltán – Fodor Miklós Zoltán (szerk.): Neograd 2016 - A Dornyay Béla Múzeum Évkönyve 39. (Salgótarján, 2016)
Régészet - Péntek Attila–Zandler Krisztián: A Cserhát-hegység és az Ipoly-völgy felső paleolitikus és epipaleolitikus lelőhelyeinek topográfiája
Gmvettian technokomplex, it has the widest geographical distribution of any in the Eurasian Upper palaeolithic, although unlike the Gravettian it seems to show a less- focused and less-organized (more ephemeral) occupation of the landscape, as evidenced by its site densities, raw material provenances, and assemblage sizes and diversity. ” (DAVIES 2001: 200). Az Aurignacien kultúra európai elterjedésével foglalkozó kétfázisú modelljében szerinte a korai szakasz (pioneer) a csoportok nagy mobilitásával hozható kapcsolatba (could be attributed to high group mobility), a kifejlett (devebped) szakaszra egy adott terület intenzív, kevésbé mobil, lényegében inkább helyhez kötött (residential) használata jellemző (DAVIES 2001: 213). Az alább tárgyalandó Eger környéki lelőhelyek részben az Egri-Bükkalja földrajzi kistáj területére esnek, amely a Bükk Ny-i, DNy-i, illetve D-i lejtőit, valamint azok fokozatosan az Alföld É-i peremvidékébe beolvadó hegylábait foglalja magában. Geomorfológiai- lag a terület 300 m tszf-i átlagmagasságú hegyláb-felszín, illetve 150 m tszf-i átlagos magasságú hegység előtéri lejtő, melyeket az eróziós-deráziós folyamatok völgyek és völgyközi hátak rendszerére, valamint aszimmetrikus réteglépcsőkre (kuesztákra) tagoltak. Az Egri-Bükkalja 126-480 m közti tszf-i magasságú, enyhén D-DK-nek lejtő felszínét É- ÉNy-D-DK-i futású völgyek szabdalják. A relief átlagos értéke 70 m/km2. A tájegység felszíne talajfolyósodással (szoliflukcióval) átformált, a Ny-i, DNy-i kitettségű lejtők közepesen vagy nagymértékben erózióveszélyesek (MAROSI-SOMOGYI 1990: 852; DOBOS 2002: 217; DOBOS 2006: 2; PENTELÉNYI 2002: 205). A Bükkalja szerkezetét főleg pliocén-pleisztocén kori, ÉK-DNy-i irányú törések határozzák meg. A terület Ny-i felén ezekre merőlegesen ÉNy-DK-i irányú törések is kialakultak. A bükkaljai völgyhálózat és a szerkezeti vonalak összevetésével megállapítható, hogy töréssíkok főként a terület Ny- i részén futó fővölgyek irányát határozzák meg: az ENy-DK-i futású Eger-, Ostoros-, Novaji-, Kánya- és Hór-patak völgye szerkezetileg előre jelzett. Az oldalvölgyek irányának meghatározásában azonban a törések nem játszanak ennyire határozott szerepet. Kivételt csupán az Ostoros- és a Novaji-patak néhány oldalvölgye, valamint a Hór-patak bal oldali mellékvizének, a Mész-pataknak völgye (VÁGÓ 2003:193,194,2. ábra) képez. A Cserhát-hegység völgyhálózatának topográfiai helyzetéhez viszonyítva a paleolitikus emberek megtelepülése szempontjából az egyetlen, minden bizonnyal lényegtelen különbség az Egri-Bükkalja fő patakvölgyeinek határozott ÉNy-DK-i tendenciájú lefutása; továbbá hogy a fő patakvölgyek közötti területek Ny-K-i irányban kevésbé szabdaltak, emiatt nem jöhetett létre a zsákvölgyek kiterjedt hálózata sem. A terület minden egyéb vonatkozásban ugyanolyan hegyláb-felszíni adottságokkal rendelkezik, amelyek kimerítik a J. Svoboda féle idealizált „Aurignacien kindscape” fogalmát (SVOBODA 2006: 261-262). Az Eger környéki lelőhelyek közül Egér-Kőporos anyagában T. Dobosi Viola szerint a levélhegyek és kaparok középső paleolit jellegűek, míg a magas vakarok és orros vakarok felső paleolitikus (Aurignacien) hatást tükröznek (T. DOBOSI 1995: 45, 51-53). Lelőhelykataszterében pedig Ostoros-Rácpa (Hálás-tető) leletanyagát az Aurignacien kultúrába sorolta (T. DOBOSI 2005: 61). Zandler Krisztián az Eger környéki lelőhelyek leletanyagának részletes feldolgozását tartalmazó tanulmányában kevert, középső paleolitikus és Aurignacien jelleget állapított meg (ZANDLER 2006; ZANDLER 2012b: 15). Érvelésének alapja, hogy a szilánkvakarók között előfordulnak az Aurignacien kultúra jellemző vakarótípusai is. A tanulmány külön fejezetet szentel az Eger környéki aurignacien lelőhelyeknek (ZANDLER 2012b: 18-24). Az Andornaktálya, Demjén és 150
