Balogh Zoltán (szerk.): Neograd 2014-2015. R. Várkonyi Ágnes (1928-2014) emlékére - A Dornyay Béla Múzeum Évkönyve 38. (Salgótarján, 2015)
Történeti ökológia - Judik Béla–Szepessyné Judik Dorottya: „Felbecsülhetetlen kincsük Salgó” – tájtörténeti vázlat a középkortól a 20. századig
te az egykori hatalmas, összefüggő cser-, bükk- és tölgyerdőségek helyén kopár, legelőnek nevezett domboldalak, hegyhátak láthatók, melyeket rengeteg vízmosás szabdal. Az erdők irtását fokozta a fellendülő ipari tevékenység: az üveghuták, a vaskohók és később a szénbányászat.63 Egy monográfusunk, Shvoy Miklós 1874-1875 között íródott művében, Kaulfusz Józsefhez hasonlóan, néhol őt is idézve, szintén igen rossz állapotúnak festette le a nógrádi erdők helyzetét: „valóban felsírt az ember lelke, midőn látta a fakóstolókat, akik irgalom nélkül vágták bele a baltáikat a salgói nagy erdők szálfáiba, s csak a jól hasítható lombfa árát fizették meg, míg a gallyak, a forgács és a kéreg a járhatatlan utakon nem lévén elszállítható, akadályul szolgált arra, hogy az erdő valamikor megújhodott volna. Mit azon körülmény még inkább súlyosbított, miszerint a faragtatók külföldi üzérek ágensei révén a helyi viszonyokat nem ismervén s a kész bodnárárukat oly helyeken halmozták össze, ahol a vízmosásokból összegyűlő ár egész készletüket nemegyszer felnyalá- bolta s úgy sodorta magával a Zagyva mentében.”64 A monográfiaíró a településeket is külön-külön ismertette a művében, amiből látni lehet, hogy a Karancs-Medves vidékén a cseres-tölgyes erdők voltak a jellemzők, míg a bükkösök a Medves vidékére voltak jellemzőbbek. A Karancs oldalában, a nagykercsegi fás legelő, mint hagyományos tájhasználati forma, viszonylag nagy területen évszázadokig szolgálta a környék állattartó gazdáit. Ennek a legelőtípusnak kicsiny fennmaradt mozaikja ma már nem az eredeti funkcióban, hanem pihenőhelyként szolgál az emberek számára. Az évszázados famatuzsálemek esztétikai és tájtörténeti szempontból értékesek.65 A szabadságharc forgataga alatt, 1848-ban a Moosbrugger Jeromos osztrák bányavállalkozó és Weber Alajos mérnök által megnyitott Mária-táróval megkezdődött a barnaszén bányászata a közeli Inászón (Inászó a 15. században még mezőváros volt, mely a huszita háborúk idején elpusztult). Az 1867-ben kiépült vasúti összeköttetésnek köszönhetően az értékes energiahordozó kitermelése egyre nagyobb lendületet vett, s megalakultak a szénen (is) alapuló ipari üzemek: a Salgó-Tarjáni Kőszénbánya Részvénytársaság és a Salgó-Tarjáni Vasfinomító Társulat (1881-től Rimamurány-Salgótarjáni Vasmű Rt.). A salgói vár szomszédságában fekvő Salgóbánya a jó minőségű „fekete gyémántnak” köszönheti létrejöttét. A vidéken a bányai tevékenység erőteljesebbé válásával egyre fontosabbá vált a kopár területek befásítása, de nem volt meg a kellő egyensúly, ugyanis a népesség növekedésével a mezőgazdaságnak is lépést kellett tartania. A századfordulón, a természetimá63 KAULFUSZ József (1854): A nógrádmegyei erdők állapotja. In: Gazdasági Lapok. 1854. augusztus 24. 419-421. p. Időközben, 1848-ban megszűnt a jobbágyság intézménye, és az 1853. évi úrbéri pátensnek megfelelően, a megyében is felállították az úrbéri törvényszékeket, amelyek gondoskodtak a volt földesurak és az egykori jobbágyok által egykor közösen használt erdők és legelők elkülönítéséről. A földesúrtól különválasztott erdőket és legelőket a volt jobbágyok közösen kezelték, úrbéres közbirtokosságok alakultak. 64 SHVOY Miklós: Nógrád megye leírása (1874-1875). Salgótarján, 2006. Nógrád Megyei Levéltár. 453. p. 65 Tanösvények és környezetismereti bemutatóhelyek a Karancs-Medves és a Cseres-hegység tájvédelmi körzetben. Szerk.: BARÁZ Csaba, Eger, 2010. Bükki Nemzeti Park Igazgatóság 73
