Balogh Zoltán – Fodor Miklós Zoltán (szerk.): Neograd 2013 - A Dornyay Béla Múzeum Évkönyve 37. (Salgótarján, 2014)

Művészettörténet - K. Peák Ildikó: „Concerto bizarro” – Gulácsy Lajos utolsó alkotásai a Mihályfi-gyűjteményben

tén mintha áttűnnének a háttér foltjai. A bal felső sarokban testetlen fej, nő, vagy fiatal fiú arca néz ránk. Tekintete zavarba ejtő, talán a szerelmeseket figyeli. Alatta még egy, jóval kevésbé kivehető, torz arc látszik. A nő mellett jobbra talán csónak látszódik, mintha figura állna rajta. A férfi és a nő között világító háromszögek jelezhetnének akár vitorlást is.

Minden csak látszik valaminek, találgatásokra vagyunk utalva. Gulácsy, amikor a képet festette, talán a boldog békeidők tengerparti sétányát láthatta maga előtt, a háttérben a víztükrön csónakok suhannak, a parton szépen faragott kőpadon gyönyörű, fehér ruhás dáma mereng, várja érkező snájdig udvarlóját.

Ez a gyönyörű, idilli világ azonban elmerült a zavaros ingoványbán, közé s a művész közé mintha egyre kevésbé átlátszó fal emelkedne, mely a hangokat, a gesztusokat egyre kevésbé engedi át, csak felismerhetetlen emlékképek, töredékek kerülnek át a túloldalra. Hiába lép vágyón a kalapos férfi a ragyogó, fehér ruhás nő felé, nem éri el soha. A festmény lehetne Gulácsy sorsának, utolsó, skizofréniával, egyre inkább kataton állapotban töltött éveinek szimbóluma is. Az alkotóénak, aki már soha nem éri el azt a szépséget, amelynek valaha birtokában volt, annak ellenére, hogy utolsó, még valamennyire tudatos pillanataiig megőrizte finom, elegáns, mélységesen udvarias, úri viselkedését.

Sorsát talán legkifejezőbben Juhász Gyula soraival lehetne összefoglalni: „... igazi tragédiája, amely elől a téboly lárvája mögé menekült: egy tiszta művész egy tisztám művészieden korba született bele, és megpróbálta azt a maga számára elviselhetővé tenni, sőt a maga képére és hasonlatosságára szépítette. Túlságosan gyönge és gyöngéd vök ehhez, és túlságosan erőszakos és kíméletlen a kor, hogy ez sikerülhessen. így menekült lassan, de biztosan egy másik dimenzióba. Innen a halál életéből az élet halálába: az őrületbe. De mint Oféliáé, az ő tébolya is szép volt. Dablva merült el az örvényben, és virágokat hintett a habok közé. ”

238