Balogh Zoltán – Fodor Miklós Zoltán (szerk.): Neograd 2013 - A Dornyay Béla Múzeum Évkönyve 37. (Salgótarján, 2014)

Történelemtudomány - G. Toronyi Judit: Salgótarján választói társadalma a századelőn (1914–1917)

gyarázata szerint a korral együtt járó megfontoltság és komolyság az, ami indokolttá teszi, hogy az alacsonyabb iskolai végzettségűek választói jogosultsághoz szükséges korhatára magasabban legyen megállapítva. Választók voltak tehát a képzettebb értelmiségiek közül a tisztviselők, lelkészek, tanárok és tanítók, diplomások, az Országos Színészegyesület tagjai.

Az 1914. évi XV. törvénycikk Nógrád vármegyében a választókerületek számát nem változtatta meg, továbbra is hat választókerületben (balassagyarmati, losonczi, rétsági, salgótarjáni, szécsényi és sziráki) szavazhattak a választásra jogosultak. Az 1914. évhez képest annyi változás történt, hogy az addigi füleki kerületet felváltotta a salgótarjáni. (Az 1914. január l-jétől életbe lépett közigazgatási törvény9 rendelkezett arról, hogy a füleki helyett létrejön a salgótarjáni járás.)

Salgótarjánnak a századelőn megindult látványos növekedése és fejlődése indokolta mind a járási mind a választókerületi székhellyé tételét. A 19. század végén a barnakőszén-bányászat centrumaként új perspektívát kapó kisközség a nagyipari üzemek érdekei szerint kezdi meg terjeszkedését. A legelső ipari beruházás a településen az állami közreműködéssel 1868-ban létrejött Salgótarjáni Kőszénbánya Részvénytársaság. Ezt követte a Rimamurány-Salgótarjáni Vasmű Részvénytársaság, a Hirsch és Frank Vasöntöde és Gépgyár, majd a Salgótarjáni Palackgyár. A településképre gyakorolt „szépítő” hatásról természetesen nem beszélhetünk. „A munkástelepek Salgótarjánban és közvetlen környékén, hegyes-dombos vidéken épültek, nem alkalmazkodtak a terepadta lehetőségekhez, hanem egyenes vonalban vezetett utcákon helyezkedtek el házaikkal, hobtt a természetadta formák a sabbnosság febldásához vezethettek volna. Ezért a bányatelepek, lakótelepek sajátos megjelenésnek voäak Salgótarjánban. ”10 11

Salgótarján népességszámára is meghatározó volt az ipari üzemek jelenléte, hiszen a település nem tudta biztosítani a termeléshez szükséges munkaerőt, így az ipar új betelepülők révén munkástoborzásra kényszerült. Salgótarján lakosainak a száma 1842- ben 900 fő volt11, amely az 1910-es évre 13.746 főre emelkedett12.

Az I. világháború kitörése természetesen Salgótarján lakóinak életére is rányomta bélyegét.

„Salgótarján a világháborúban sajátos helyzetben volt, mert az Acélgyárat és a bányákat (SKB Rt, ÉKI Rt.) hadiüzemmé nyilvánították. Ennek ellenére az első két évben voltak katonai behívások mindkä helyről A bánya munkáslétszáma mintegy 1600, az Acélgyáré pedig több mint 200 fővel csökkent A Hirsch és Frank Vasöntöde és Gépgyár (közismert későbbi neve Tűzhelygyár) a hadsereg megrendelésére kézigránátot és tüzérségi bvedéket gyártott, ezért elkerülte a behívásokat. A hadiüzemek vagy közvetlenül a hadsereg számára termeltek, vagy - mint a bányák - a hadiipar működését biztosították. Az ott dolgozók többségepedig hadimunkás volt.’’13

9 Nógrád Vármegye Hivatalos Lapja XLÍLévfolyam 52. szám 1913. december 25.

10 Szvircsek Ferenc: A szénbányászat és az urbanizáció kapcsolata Salgótaqanban In.:A Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve 1996-1997. XXI. kötet (25.o.)

11 Shvoy Miklós: Nógrád megye leírása Nógrád Megyei Levéltár Salgótarján, 2006. (258.oldal)

12 A Magyar Szent Korona Országainak 1910. évi népszámlálása Negyedik rész A népesség foglalkozása a főbb demográfiai adatokkal egybevetve s a népesség ház- és földbirtokviszonyai Magyar Központi Statisztikai Hivatal Budapest 1915.

13 Cs. Sebestyén Kálmán-Bódi Zsuzsanna:Salgótarjáni események 1918-1919.Adatok, források és tanulmányok a Nógrád Megyei Levéltárból Salgótarján, 2007. (lO.oldal)

140