Balogh Zoltán – Fodor Miklós Zoltán (szerk.): Neograd 2013 - A Dornyay Béla Múzeum Évkönyve 37. (Salgótarján, 2014)

Múzeumtörténet - Patay Pál: Hat és fél év a Palóc Múzeumban

hatatlan volt. Köztudott, hogy egy kiállítás csak öt perccel az ünnepélyes megnyitása előtt készül el. Ebből kifolyólag nem egyszer hajnali négyig is bent dolgozott, hogy minden rendben legyen, de reggel nyolcra már ismét itt volt. Bennünket mindig Igazgató úrnak, doktor úrnak szólított; az elvtárs szót sohasem hallottam tőle.

Az idők folyamán a Múzeum állománya bővült. 1951-ben egy fiatal néprajzost helyeztek hozzánk segédmuzeológusként, Pesovár Ernőt. Közelebbi szakterülete a népi tánc volt. Vele kapcsolatban nem maradtak fenn az emlékezetemben élmények, de azt tudom, hogy Mangának hasznos segítőtársa volt. Nem sokáig maradt Gyarmaton; vagy egy év után áthelyezték más múzeumba.

Nem került a Palóc Múzeum állományába, csak néhány hónapra küldtek a MMOK- ból hozzánk egy gépírónőt, Pappnét. Munkáskáder volt. Úgy rémlik, hogy családi problémái voltak; a kiküldetése részben ezek megoldását is szolgálta. Csendes, jóindulatú munkatársunk volt.

Emlékezetem szerint 1952-ben lépett Lipthay Béla báró, mint félállású muzeológus a Palóc Múzeum szolgálatába, havi 200 forintos fizetéssel. A Bánátnak Romániához csatolt részében, Lovrinban volt eredetileg jelentős, de a földreform által komolyan érintett földbirtoka. Az első világháborúban megjárta a frontot. Majd néhány évet Kanadában töltött, azzal a szándékkal, hogy ha kedvezően meg tudja alapozni az életét, a felesége is utánamegy. Visszajött azonban Lovrinba. 1943-ban egy román ezredessel csereszerződést kötött, amivel Lovrin ellenében annak, helyesebben a magyar feleségének a Békés megyei Szarvas határában lévő földjei, úgyszintén értékkülönbözet miatt pénzösszeg is a birtokába jutott. Utóbbin megvette a szécsényi egykori Forgách kastélyt, ahova be is költözött.

Fiatalabb éveiben a lepkékre terelődött a figyelme. Ez hamarosan a szenvedélyévé vált, és az amatőr lepkegyűjtőből az utókor által is elismert, szakképzett lepidopteroló- gussá képezte ki magát. A gyűjteményét - ritka kézügyessége lévén - a maga által készített dobozokba és szekrényekbe helyezte el és gondosan kezelte. Magával is hozta Szécsénybe.

A háború alatt nem hagyta el Szécsényt, sőt a kastély bombabiztos pincéjében több száz helybeli lakosnak is menedéket adott. Az épület viszont súlyosan megrongálódott. Ott jártamkor 1950-ben az emeletre vezető lépcsőházból a sérült födémen és háztetőn keresztül az égboltot lehetett látni. Manga erősen szorgalmazta a Megyénél a kastélynak múzeumi célra történő átvételét és tatarozását. De a legszükségesebb állagmegóvás is - úgy emlékszem - 75.000 forintba került volna. Ezt az összeget a Megye beállította az 1951. évi költségvetésbe. Csak közben a télen az épület állapota tovább romlott, az árak meg emelkedtek, így a tatarozás elmaradt. És ez így ment évről-évre, ameddig Nógrád- ban voltam.

Lipthay le is mondott a kastélyról (továbbra is lakhatott benne) és a mintegy 16.000 lepkéből álló gyűjteményét 200 forintos múzeumi állás fejében átadta a Természettudományi Múzeumnak, amely azonban hozzájárult ahhoz, hogy azt a Palóc Múzeumban elhelyezve továbbra is ő kezelje. Ezzel viszont megmenekült a „munkakerülő osztályellenség" becsmérlő jelzőtől. Hetente háromszor járt be Gyarmatra (saját költségén), kezelte a gyűjteményt, amelyet mind nappali, mind éjjeli szorgalmas gyűjtésekkel gyarapítóit is. Ugyanakkor, ha kellett, akár fizikai munkával is segítségünkre volt.

Egyéniségét legjobban az alábbi esettel jellemezhetem.

Szátokról jelentették, hogy földmunka során több méter mélységben nagy csontokat találtak. Kaptunk is a Minisztériumtól a feltárásukra - írd és mondd - 100 forintot. Ősit