Balogh Zoltán – Fodor Miklós Zoltán (szerk.): Neograd 2013 - A Dornyay Béla Múzeum Évkönyve 37. (Salgótarján, 2014)
Történelemtudomány - Judik Dorottya: Siketek összeírása az 1840-es években – avagy a fogyatékosok a történelemben
hatalmát az emberi tevékenység minden területére kiterjesztette. A munkára és a keresztény életvitelre hangsúlyt helyező, elesettek gyámolítását hirdető egyház nem volt diszkriminatív jellegű, nem tagadhatta ki a fizikai munkára alkalmas, kizárólag hallásukban fogyatékos embereket. A kolostorokban a papok és az apácák foglalkoztak siketnéma gyermekekkel más fogyatékkal élőkkel egyetemben. A korra jellemzően ellentmondás is érezhető: a keresztény ember számára a róluk való gondoskodás fontos erkölcsi kötelesség volt, annak ellenére, hogy a fogyatékosságot isteni megtorlásnak, Isten büntetésének vélte - hasonlóan az ókori felfogáshoz. A fogyatékkal született gyermeket az ördög művének tekintették, legtöbbször boszorkányként üldözték azt az anyát, aki fogyatékos gyermeket szült. A középkori Európa hajnalán, a népvándorlások korában megjelentek a nem keresztény vallású népcsoportok is. A pogány magyarok hitvilágáról is számos történetet ismerünk. Mindennapi életükben fontos szerepe volt a táltosnak. Táltos különleges ismertetőjeggyel, valamilyen fogyatékossággal született ember lehetett. Nincsenek biztos adataink arról, hogy a hallássérültek lehettek-e táltosok. A középkorban a városiasodással egy időben megindult a vidéken élők beáramlása a városokba, ahol feltételezhetően a siketek is közelebb kerültek egymáshoz, a falvakban élőkhöz képest, akik elszeparáltam nagyon kevés emberrel érintkezve élték az életüket. A városokban élők egymást segítve, saját kommunikációjukkal zárt közösségeket alkottak. A reneszánsz szemlélet pozitív változásokat hozott. Az első próbálkozások a 16. században indultak meg. Cardanus (1501-1576) olasz filozófus és fizikus szakított azzal a korábban dívó felfogással, hogy a siketeket nem lehet oktatni. Úgy vélte, a siketek számára egyéni foglalkozás szükséges. Rájött, hogy a siketet is meg lehet tanítani írni-olvas- ni és meg is érti, ha meg is mutatják neki az adott szóhoz tartozó tárgyat, vagy annak képét.16 Hasonlóan gondolkodott Spanyolországban Pedro de Ponce (1520-1584) bencés szerzetes, aki 1580-ban kezdett el siketeket beszélni, írni-olvasni oktatni. A siketekkel való foglalkozások hatására megindult a jelnyelv fejlődése, és társadalmi elfogadottságának igen lassú folyamata. Ugyancsak 1580-ban készült Richard Carrew Cornvalli tanulmány című írása, amelyben a siketekkel kapcsolatos megfigyeléseit rögzítette. Szerinte a siketek három módon tudnak egymás között kommunikálni: mimikával, szájról olvasással és jelnyelvvel. A jelnyelv kutatása és első ismertetése szintén egy angol nevéhez fűződik: John Bullwer 1644-ben Chirológia: A kéz természetes nyelve című kétrészes művében a kéz és az ujjak megfelelően kifejező használatával foglalkozik. Az ábrákkal bőségesen illusztrált könyv az emberi érzelmeket csoportosítja és hozzárendeli a megfelelő gesztust. Ezután is született ebben a témakörben műve: „Philocophus: A siketnéma emberek barátja” és a „Philocophus, avagy a siket és néma emberek tanítása”.17 Descartes 1637-ben írott, Értekezés a módszerről szóló filozófiai munkájában foglalkozott a siketekkel. Az általuk használt kommunikációról a következőket írta: „[...] a született siketnémák, kik éppúgy vagy még inkább meg vannak fosztva a beszélőszervektől, mint az állatok, maguktól szoktak bizonyos jeleket kitalálni, ame16 Vasák, 1996. 11. p. 17 Vasák, 1996. 19. p. 110
