Fodor Miklós Zoltán – Szirácsik Éva (szerk.): Neograd 2011 - A Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve 35. (Salgótarján, 2012)

Történelemtudomány - Nickel Réka: A „Rimai” identitás kialakulása/kialakítása a salgótarjáni acélgyári kolónián

NEOGRAD 2011 • A NÓGRÁD MEGYELJ jL MÚZEUMOK ÉVKÖNYVE XXXV.

i-VtAi w

érkező sportolók a Dolinkában voltak elszállásolva, nagy katonai sátrakban. Ott főztek nekik, nagy rendezvény volt. Pénzjutalom nem volt, de szép tisztelettárgyakat, órákat, dísztárgyakat lehetett nyerni. Nagyon szép és felemelő volt, örökké emlékszem rá. ”66

A számos acélgyárhoz kötődő sportág közül a síelést kell még kiemelnem, hiszen a sísport versenyszerűvé válásában igen nagy érdeme volt - a gyárigazgató fiának - Liptay Pál mérnöknek, aki képzett sportoló volt. Hamarosan ő lett az ALE (Acélgyári Levente Egyesület) elnöke, melynek következtében még nagyobb támogatásban részesült a sportág. Salgón 1935-től rendeztek versenyeket. 1943-ban az országos levente bajnokságot az acélgyáriak csapata nyerte meg. A tiszteletükre készült könyvecskében az alábbi olvasható: „Bacsa, Csatlós, Kojnok, Kovács és Vlacsil! Ti pedig valahányszor kezetekbe veszitek ezt az útleírást, elbizakodottság helyett arra gondoljatok, hogy a jövőben is kötelességetek úgy élni, hogy még sok ilyen elismerést érdemeljetek ki!”67

Sajnos a felsorolt további elismeréseket már nem sikerült kivívniuk a tehetséges fiataloknak. A sí sportághoz fűződött a város legnagyobb sporttragédiája is. 1944. január 13-án a Radnai havasokban, az akkori Horthy-csúcs (ma Nagy Pietrosz) alatt egy lavina elsodorta az acélgyár síelőit. Itt vesztette életét Bacsa Mihály, Huszár Béla, Juhász József, Vankó István, Vlacsil József, Bagyinszky János, Dom- bai Pál, Fehér Gyula, Fényszarusi József, Kojnok István, Orosz Imre, Vlacsil Béla, Völgyvári Márton, Győré József és a már említett Liptay Pál mérnök, az expedíció vezetője is. A Rima a fiatalokat a saját halottjának tekintette, a hazaszállított holttesteket a SSE sportpályán ravatalozták fel, és a temetőben emlékművet emeltek nekik. A síkatasztrófa évekig nyomasztóan hatott az acélgyári telep lakóira és a sportágra, amit csak tetőzött a háború.68

„A bátyám is nagyon jól síelt, őt is be akarták szervezni, de nem ment, mert egy betegsége folytán kimaradt. A ludovikások mentek szondákkal keresni őket. A temetésen hosszú tömött sorokban indultak végig a Fasoron a SSE pályáról. Szomorú látvány volt. A leventebúcsúztatót a bátyám tartotta a SSE pályán. Mi gyerekek titokban a tiszteletükre csináltunk egy nyilat hajlított vesszőből, zsinórral volt ösz- szekötve, nádból készült kilövőt csináltunk, be tudtuk vágni bicskával a levente hüvely átmérőjét, ezt jól legyömöszölve gyújtózsinórt tettünk a végére és ilyen díszlövés-szerűen a tribün fölött, amikor föl voltak ravatalozva, vagy 6—8 lövést leengedtünk a nyilakból. Ez tulajdonképpen a cserkészek tisztelgése volt a leventék előtt. Persze mindezt titokban szerveztük meg, a felnőttek nem tudtak róla. [...]

66 Részlet a C.C-vel 2011-ben készített interjúból.

67 u.o. 7.

68 Szvircsek, 1993. 243.

72