Fodor Miklós Zoltán – Szirácsik Éva (szerk.): Neograd 2011 - A Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve 35. (Salgótarján, 2012)
Közlemények - Babus Benjámin Bence–Csirke Péter–Csorba Máté–Tóthfalusi János Péter: Salgótarján 1956-ban. Interjú T. Kerner Edittel
NEOGRAD 2011 • A NÓGRÁD MEGYElJjL MÚZEUMOK ÉVKÖNYVE XXXV. hogy ki volt, mert nem tudom, hogy hívják, lenyúlt, és felrakott az elnöki asztal közepére. Ott állt ez a csepp kis csajszi, az volt az első színpad, ahova felmentem. És én azóta le nem jöttem onnan. Persze képletesen, mert ezerféle színpadon voltam. Én azóta tartom magam versmondónak, de egyébként is nagyon tetszett nekem ez a buli, mert nagyon szerettem például rádiót hallgatni. Akkor még nem volt televízió, színház is csak úgy volt, hogy volt Népszínház, és akkor az körülbelül egy félévben egyszer ellátogatott ide Salgótarjánba, és ti már nem tudjátok, a postai aluljárón túl volt, ahol most a nyugati városrész van, most parkoló, ott volt egy jó kis művelődési ház, oda mentek a színészek. Engem onnan hat ökörrel sem lehetett elvontatni, és szerencsére ezt a szüleim értékelték, mert ők is humán beállítottságúak voltak. Pedig hát kétkezi munkásokként dolgoztak. Édesanyám néptáncolt, édesapám hangszeren tánczenekarban játszott, tehát azért volt honnan örökölni ezeket a géneket. De engem például a rádióban lévő színházi közvetítések mellől nem lehetett kirobbantani. Szóval éntőlem aztán jöhettek a lányok, hogy menjünk játszani, jöhettek a fiúk, hogy menjünk focizni, én ültem ott a kis rádió előtt, és hallgattam a színházat. És ez azért volt nagyon jó, mert közben elképzeltem. Tehát a színházi képzelőerőm az hihetetlen módon tudott erősödni. Nem az volt, hogy mondjuk a Tenkes kapitánya - csakhogy nagyon időszerű legyek - csak Zenthe Ferenc lehet, mert akkor még nem tudtam, hogy van Zenthe Ferenc, meg nem volt annak arca, amit hallasz. Nem, én képzeltem el, hogy nézett ki a Tenkes kapitánya, meg az Egri Csillagok minden egyes szereplője. És ez nagy valószínűség szerint vezetett oda, hogy végül is én egészen kicsi koromtól kezdve az irodalommal szerettem volna foglalkozni, én magyartanár akartam lenni, és az is lettem végül.-És a színjátszás?- Amikor középiskolás voltam, jött a suliba egy bácsi - nekem bácsi volt -, aki statisztákat keresett egy darabhoz. És mint kiderült, az acélgyári Petőfi színjátszóknak a rendezője volt Vertich Dodi bácsi, aki aztán atyai jóbarátom lett és nagyon szerettük egymást. Csináltak egy darabot, az volt a címe: A bajnoknő férje. Na, shakespeare-i mélységek, gondolhatjátok... Mindenféle sport megjelent benne, szóval volt egy bajnoknő, meg egy férje, és akkor a helyzetkomikumok, hogy megcsalja, nem csalja, félreértések, ilyenek. És hát kellettek a statiszták, mert még súlyemelőt mondjuk a felnőttek közül ki tudott állítani mint statisztát, de tornászt?! Nem volt neki olyan embere, hiszen ott felnőttek játszottak. És akkor, ahogy körbejárták az osztályokat, meglátott engem ott, rám nézett, és azt mondta: Maga versmondó?” Mondom: Igen. ” Tornászni is tud?” Hát persze. ” Mit tud csinálni?” Mondom: Itt ezen a kicsi helyen?” Azt mondja: Nem, mit tud csinálni?” Mondom: Hát amit kell, hát mit, hát mindent, tornázok. Na, jöjjön föl az acélgyári kultúrházba, de beszélek az anyukájával. ” Tehát akkor így ment, hogy szólt a szülőknek, hogy engedjék el a gyereket, mert ott este vannak a próbák, ne féltse, jó helyen van, hazavisszük. Úgyhogy felmentem oda, be is 260
