Fodor Miklós Zoltán – Szirácsik Éva (szerk.): Neograd 2011 - A Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve 35. (Salgótarján, 2012)
Közlemények - Baráthi Ottó: Emlékezés az első salgótarjáni múzeumigazgatóra, Dr. Gajzágó Aladárra (1922–2011)
NEOGRAD 2011 • A NÓGRÁD MEGYElJ JL MÚZEUMOK ÉVKÖNYVE XXXV. kinevezési okiratból kiderül, Táncsics Mihály Közgazdasági szakközépiskolának neveztek a régi-új környezetben lassan megnyugodott háborgó lelke, újra minden tudását és energiáját az oktató-nevelő munkának szentelhette, nem ritkán szabad idejét is az iskolára fordítva, de nem áldozva. Mármint abban az értelemben, ahogy a tanár úr soha nem tekintette az iskolában - és bármely más munkahelyén - töltött időt áldozatnak. Kifejezetten élvezte a tanítást, amit felemelő hivatásnak tekintett. Azt vallotta, hogy az ismeretek átadása, a tudás gyermekekbe való plántálása az egyik legnemesebb emberi cselekedet, és ilyenformán a tanár a legnemesebb foglalkozások egyike. Óráin az elméletet úgy ötvözte a gyakorlati ismeretekkel, hogy diákjai észre sem vették, hogy tanórán vannak. Szerették és tisztelték dr. Gajzágó Aladárt, akinek persze a gyengéit is hamarosan kiismerték. 1983-ban nyugdíjazták, ám ezt követően még 1996-ig tovább oktathatott a köz- gazdaságiban, míg más intézményekben német nyelvet, gyorsírást és jogi ismereteket is tanított. 1997-ig még aktív népi ülnök volt a városi bíróságon. AZ ELISMERÉSEKRŐL ÉS KITÜNTETÉSEKRŐL Összességében közel négy évtized - némi kis kényszerű kitérőkkel - a katedrán, s mellette a temérdek társadalmi munka, a közösség ilyen-olyan szolgálata - ez bizony nem kis teljesítmény. Eszembe is jutott, meg is kérdezetem, vajon elismerték-e ezt az embert próbáló feladatvállalást méltóképpen?- Ezen még nem is gondolkodtam, egyébként pedig ezt még senki nem is kérdezte tőlem. De, ha már így faggatózol, őszintén válaszolok, hiszen mindig egyenes feleletre biztattam tanítványaimat is. Tudod - folytatta kollégám, mintha csak időt akarna nyerni -, egy kicsit zavarban vagyok, mert bár az utóbbi időkben többször is meghánytam-vetettem, mérlegre tettem az életemet, azt soha nem méricskéltem, hogy a végzett munkám és az ellenértékeként kapott elismerések egyensúlyban vannak-e, s hogy kibillen-e és merre a mérleg nyelve. Eleve nem is raktam ezeket így a mérleg két szemben álló serpenyőjébe. Az viszont eszembe jutott a mérlegkészítés során, hogy a legnagyobb elismerés és öröm számomra tanítványaim figyelme, többségük tudásszomjtól csillogó szeme volt, miként az is, ahogy sokan szinte itták magukba szavaimat. A mai napig is bizsergető érzés látni a ragyogó gyermekszemeket, tudni, hogy szavaimmal, mondanivalómmal gazdagítom őket, formálom személyiségüket. Ettől nagyobb elismerés nem is kellett volna nekem. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy visszautasítottam a kapott kitüntetéseimet, amelyeknek se szeri, se száma nem volt. Csak a pedagógiai munkámért kapott kitüntetéseimet sem tudnám itt felsorolni. Közülük legfeljebb csak kiemelhetem például a miniszter által adományozott „Pedagógus Szolgálati Emlékérem” kitüntetést és/vagy a szakközépiskola igazgatójától kapott Táncsics Emlékplakettet. 253
