Fodor Miklós Zoltán – Szirácsik Éva (szerk.): Neograd 2011 - A Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve 35. (Salgótarján, 2012)
Közlemények - Baráthi Ottó: Emlékezés az első salgótarjáni múzeumigazgatóra, Dr. Gajzágó Aladárra (1922–2011)
NEOGRAD 2011 • A NÓGRÁD MEGYELJÜL MÚZEUMOK ÉVKÖNYVE XXXV. L-¥cA»i> vSíj'XSÍü homokszemek a hivatali hatalom bürokratikus gépezetének fogaskerekei között - akkoriban is alaposan felbosszantottak bennünket, hogy aztán szinte már másnap - feledve a sérelmeket és az emberi butaságot - újult erővel lássunk munkához. Publikációs tevékenységük értékes példája volt a részben dr. Gajzágó Aladár tolla alól kikerült és a szerkesztésében elkészült, a Nógrád Megyei Munkásmozgalmi Múzeum kiadásában és a Nógrád Megyei Nyomdaipari Vállalat gondozásában 1962-ben megjelent, A salgótarjáni iparvidék című közel 300 oldal terjedelmű kötet. Ez volt dr. Gajzágó múzeumi ténykedésének utolsó, ám maradandó műve. Ugyanis még abban az évben, tehát 1962-ben a megyei múzeumi szervezet központja Balassagyarmatra került, s igazgatójának dr. Zolyómi Józsefet, a Palóc Múzeum akkori vezetőjét nevezték ki. S hogy miként és hogyan, milyen érzésekkel élte meg ezt a történést dr. Gajzágó Aladár, arról ismét őt magát faggattam. - Talán nem feleltetek, vagy feleltél meg Te magad a várakozásoknak? Maradtál volna Salgótarjánban vagy Balassagyarmaton igazgatóként, ha meghosszabbítják a „mandátumodat”? - kérdeztem.- Talán szívesen maradtam volna vezetőként, itt Salgótarjánban bizonyosan, de már Balassagyarmatra nem vágyakoztam, főleg nem szívesen utaztam volna, főleg nem naponta. Akkor már családom volt. Ám - őszintén szólva - éreztem, tudtam, hogy már nem számítanak rám hosszabb távon, sőt nem is nagyon marasztaltak, inkább csak puhatolóztak és kiszivárogtatták, mintsem közölték velem a tervezett változtatásokat is. Nem volt egyenes, szemtől szembe beszéd, és ez igazán nem volt az ínyemre, mert nem az én stílusom. Hogy megfeleltünk-e a várakozásoknak? Mindent mérlegre téve, határozott igen a válaszom. Sziszifuszi munkát végeztünk a munkatársaimmal, és leraktuk egy Salgótarjánban addig soha nem volt intézmény alapjait. Ugyanakkor el kell fogadni azokat a kritikákat is, melyeket persze csak jóval később fogalmaztak meg, miszerint például hiányosak voltak a történeti és muzeológiai ismereteink. Amit el lehet fogadni, hozzátéve, hogy Salgótarjánban nem volt muzeológus szakember, történész sem sok. Ugyanakkor a felrótt hiányosságokat a begyűjtött tárgyak és értékek, valamint utóbbiak emocionális hatásai, elfeledtethették velünk és a felettes szerveinkkel is. Ugyanis „menet közben” több elismerést kaptunk, mint bírálatot, hiszen itt a szűkebb környezetünkben jószerivel senki nem tudta, hogyan is kell „múzeumot csinálni”. A gyűjtemény már a mi időnkben is szépen alakult, gyarapodott. Utólag azonban azt is szóvá tették, hogy lassan formálódott, strukturálódott, és hogy tudományos-kutatói bázisként kevéssé funkcionált. Ezekkel a nézetekkel vitatkozni sem volt érdemes, ugyanakkor a jogtalan bírálatokra reagáltunk, vagy éppen vissza is utasítottuk azokat. A lelkiismeretem tiszta volt és maradt: mindent megtettünk, amit csak megtehettünk a munkásmozgalmi múzeum alapjainak lerakásáért. Ezt vállaltuk és ezt a rendelkezésünkre álló idő függvényében teljesítettük is. 251