Szirácsik Éva (szerk.): Neograd 2010 - A Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve 34. (Salgótarján, 2011)

Irodalomtörténet - Nagy Csilla: Bábeli történet – Nyelv, kultúra, heterogenitás Mikszáthnál

NEOGRAD 2010 • A NÓGRÁD MEGYEI J Ju MÚZEUMOK ÉVKÖNYVE XXXIV.

let tekintetében fontos szerepet játszik, nemcsak személye, hanem siketsége is. Előrebocsátom: Mikszáth a nyelv kritikáját, az elbeszélhetőség és a megértés szkepszisét fogalmazza meg ebben a kisregényben, vagyis bizonyos értelemben visszatér A jelek mestereiben vázolt probléma, árnyaltabb, komplexebb formában. A siket kovács esete apropóján Mikszáth egyrészt a nyelvi heterogenitás és retoricitás lehetőségeinek kiaknázásával, másrészt pedig az érzéki tapasztalatok mediális struktúrájára való reflektálással, továbbá a társas érintkezés kulturális és társadalmi lehetőségeinek tematizálásával jut el egy olyan koncepcióhoz, amely a „tudást” rendhagyó módon kiemeli a nyelv közegéből, és nem gondolati, hanem az érzékelés reaktiválásával előálló tartalomként gondolja el. A későbbiekben a narráció, a tér- és időszerkezet és a mediális interpretációt igénylő motívumok vizsgálatával igyekszem a felvetett állítást bizonyítani.

A Prakovszky, a siket kovács esetében nem a Mikszáth által leggyakrabban alkalmazott mindentudó elbeszélővel van dolgunk, aki a cselekmény minden szálát, mozzanatát ismeri, és ezt az olvasó tudomására is hozza. Ebben a kisregényben a homodiegetikus narrátor nézőpontja kettős: bár a cselekményre múltbéli eseményként tekint, a történéseket linearitásában tárja az olvasó elé, és egy korlátozott nézőpontot kölcsönöz: úgy látjuk, mintha mi is részesei lennénk az eseményeknek, azt látjuk, amit az elbeszélő (Pali) akkor látott, amikor mindez történt, így bontakozik ki az olvasó előtt a viszonzatlan szerelme Gáli Piroska iránt: beavatottnak érezzük magunkat, hiszen az elbeszélő (ahogy például Agatha Christie nyomozói a krimi végén) végigvisz minket a nyomokon, és feltárja saját tévedését. Folyton előreutal, bizonyos történések jelentőségére és minőségére hívja fel a figyelmet, és megmutatja, hogy a templomi nyitójelenettől (attól a ponttól, hogy az elbeszélő félreérti Piroska gesztusait, és azt hiszi, a lány viszonozza az érzelmeit) hogyan jut el a felismerésig, mely szerint a lány Prakovszky fiát, a hadnagyot szereti, és hogy kettőjük románca hogyan és miért végződik tragédiával.

A narráció tulajdonképpen nem más, mint a jelek félreértésének története, azok rossz kontextusba illesztése okán. Az elbeszélés nemcsak azt mutatja meg számunkra, mi motiválja a szereplőket (és Prakovszky Sándor öngyilkosságát a mű végén), hanem egyúttal azt is, hogy melyek azok a törések a szövegben, amelyek a kommunikációs és kulturális hasadékokat jelzik, azaz destruktív módon vesznek részt a történet szerveződésében. A narrátor ugyanis maga is olvasónak tekinthető (egyfajta ideális olvasó, amennyiben „végrehajtotta”, „megélte” azokat a félreolvasásokat, amelyekkel a mindenkori befogadó a szöveggel való találkozás során szembesül). Éppen ezért a nyomoknak, amelyeket felmutat, nincs eredetük. Derridával szólva: „[...] a lenyomat és a nyom speciális zónájában, a megélt temporalizációjában, ami nincs sem a világban, sem egy,másik világban’, ami nem annyira hangzó, inkább sugárzó, nem annyira az időben, inkább a térben van, jelennek meg a megkülönböztetések az elemek között vagy inkább megtermelődnek, a maguk mivoltában létrehozódnak, és szövegeket létesítenek,

92