Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XXX. (2006)

Irodalomtörténet - Pirint Andrea: A napóleoni idők tárgyi világa Mikszáth „különös házasság”-a tükrében

amikor pedig az ország legrangosabb személyeinek éppen hogy visszafogott házi viseletéről kapunk némi fogalmat. A köznép soraiból elénk villan az erdőkerülő gubás, tarisznyás alakja, értesülünk a rutének portyánkinak nevezett szokásos fehér nadrágjáról, a mesterlegények apró dinynyegombos közkedvelt fekete mándlijáról, de legplasztikusabban a kaposi csapos ünnepi magyaros „szerelése" kerül bemutatásra. Hasonlóan képszerűén festi le az író a városi palota komornyikjának rokokó libériáját, amely éppúgy az uniformis kategóriájába tartozik, mint a Buttler-féle feudális felvonulás résztvevőinek (urasági banda, harsonás, lámpavivők, huszárok) dolmányos-mentés egyenruhája. A korabeli viseletre vonatkozó apróbb-bővebb utalásoknak a teljesség igényével történő összefoglalása igen messzire vezetne. Jelen dolgozat eltekint többek között az előforduló kalaptípusok, vagy a divatos szövetfajták tételes felsorolásától, és a korabeli viseletek olyan kiegészítőinek említésével zár, mint - férfiak esetében - sétabot, pecsétgyűrű, - nők esetében - fülbevaló, napernyő és legyező. Sok mindenről nem esett szó, ami pedig további színeket és ízeket ad a napóleoni időknek. (ízeket csaknem szó szerint, hiszen ételfélék is említésre kerülnek.) Hogy egy barokkosán zsúfolt képpel zárjunk: beletartozik ebbe a világba a gyöngyhüvelyes fogpiszkáló éppúgy, mint minden korabeli háziasszony álma, a sevres-i findzsa, amit lehetőség szerint lőcsei damasztabrosszal terített asztalra helyeznek, de a tiszaújlaki bajuszpedrő, a körmöci csipke, a győri bicska és a selmeci pipa is a korszak eszköztárának tartozéka. Végül nagyon fontos nyomatékkal feltenni a kérdést: vajon Mikszáth mennyiben festett hiteles képet a 19. század elejének tárgyi világáról. Ezt a kérdést többféle irányból megközelítve lehet csak megválaszolni. Egy igencsak pozitív válasz már el is hangzott a bevezetőben, a Nagy-féle pipákra vonatkozóan, s e mellé most egy újabbat csatolunk, mégpedig a képzőművészet tárgykörében. Elmondható, hogy a korszak képzőművészeti ízlésére, igényére vonatkozó információk (úgymint az ebédlőknek általában csendéletekkel való díszítése, az ún. ősgalériák hagyománya, híres festmények másoltatásának gyakorlata, az elsősorban arcképekre szorítkozó festészeti igény) egybevágnak a művészettörténeti szakirodalom megállapításaival. De hitelesnek bizonyul a regény olyan specifikus közlése is, mint az a lábjegyzet, amely szerint „Buttler János gróf életnagyságú olajképe megvan a nógrádi megyeház dísztermében".

23 A portrét festő Barabás Miklós (1810-1898) időskori önéletrajzából és munkáinak ahhoz mellékelt összeírásából is tudni lehet, hogy 1844-ben Nógrád vármegye valóban megrendelte Buttler életnagyságú portréját, melyet a festő 360 koronaforintért el is készített.

24 (Megjegyzendő, hogy Mikszáth nem szakirodalomból szerezte értesülését, hanem tapasztalati úton. A festményt mint nógrádi esküdt saját szemével láthatta.) Míg az író nem említi Barabás szerzőségét az előbbi arcképpel kapcsolatban, a neves művészhez köti annak a kis elefántcsont miniatűrnek a megfestését, amely a törté14. kötet 52. (II. rész, 6. fejezet) Márkosfalvi Barabás Miklós önéletrajza. Kolozsvár, 1944. 252. Barabás ekkor másodjára festett portrét Buttler Jánosról. Első alkalommal 1836-ban Heves vármegye számára, a grófnak a Ludoviceumra tett adománya alkalmából. 176