Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XXIX. (2005)

Szvircsek Ferenc: A nógrádi szénbányászat az első ötéves terv időszakában (1950–1954)

A tervidőszakban összesen 23 akna kezdte meg a termelését, míg ugyanezen időszakban 14 akna szűntette be működését: 1951: József lejtős akna, Vizslás I. lejtős akna, Ilona bánya. 1952: Ságújfalui lejtős akna, Gáti I. lejtős akna, Kistelek II. lejtős akna, Kistelek V. lejtős akna, János II. akna, Irén bánya. 1954: Margit II. lejtős akna, Margit III. lejtős akna, Karancsaljai lejtős akna, Alkotmány I. lejtős akna, Tordas I. lejtős akna.

12 1950-ben, összesen 30 bánya (lejtős akna, akna) termelt a szénmedencében, s az egy bányára jutó átlagos napi termelés elérte a 190 tonnát. 1954-ben a termelő bányák száma 39-re emelkedett, s az aknánkénti termelés áüagosan napi 252 tonna lett. 1950-ben a vállalatnak még csak egy bányája termelt napi 500 tonnánál több szenet (Szorospataki Szeptember 6. lejtős akna, 750 tonna), 1954-ben már 5 ilyen akna is volt (Ménkes táró 750 tonna, Kistelek és Pálhegy II. lejtős aknák 610-610 tonna, Szeptember 6. lejtős akna 550 tonna és Kossuth lejtős akna 540 tonna). A gyenge minőségű széntelepek feltárása és termelésüknek fokozatos emelkedése tette szükségessé, hogy a nógrádi tröszt megteremtse a szenek előkészítésének és feladásának lehetőségeit. Közben Mizserfán 1950ben lebontották a régi osztályozót és 1952-ben a szurdoki bunker felhasználásával egy kis teljesítményű törőművet létesítettek az erőművek aprószén ellátásának biztosítására. (A darabos szenet ugyanis törni kellett!). A törőmű azonban kis teljesítményűnek bizonyult, ezért a régi Gyula rakodó helyén, 1954-re egy 800 tonna/nap kapacitású törőművet létesített a vállalat. A termelésnek az I. ötéves tervben elért fejlődése természetesen összefüggött a műszaki fejlesztéssel, mely a bányaüzemek életében hozott jelentős változásokat. Elindult a jövesztő munka gépesítése, melynek során a tervidőszak végére 533 db villamos szénfúrógép és 182 db fejtőkalapács állt a bányászok rendelkezésére, s ezzel kiküszöbölték a szénmedence területén a kézi fúrás és a csákánymunka nagy részét. Ez a munkafolyamat ugyanis erősen igénybe vette a dolgozók fizikai erejét. A csákányos munka kiküszöbölésére, - ahol a sűrített levegő felhasználása rendelkezésre állt - a levegővel dolgozó fejtőkalapácsokat alkalmazták. Ahol nem volt sűrített levegő felhasználására lehetőség, ott az Ajtay-féle villamos fej tőkalapács használatát vezették be. Ugyanekkor 128 db csúszdagép, 115 db láncos vonszoló (bányászok névhasználatával kaparó berendezés) és 39 db gumiszalag szállította el a munkahelyeken termelt szénmennyiség 38%-át. A geológiai viszonyok miatt a kamrafejtés volt az uralkodó termelési mód, amely azonban megnehezítette a munkahelyek és üzemrészek koncentrálását. Kányáson, Tiribesen, Mizserfán és Mátranovákon, ahol a telepviszonyok ezt lehetővé tették, előtérbe került a tömegtermelésre alkalmas, széles homlokú fejtésmód, a frontfejtéssel történő bányaművelés. A kamrafejtéseknél pedig a szétszórtan telepített, egyes kamrák helyett kialakultak a csoportos kamrafejtések, ahol egy közös gyűjtő szállítóberendezésre 4-6 kamra szállította a kitermelt szenet. Az összes fejtésből 1950-ben még csak 5,9% volt a frontfejtés, ami 1954-re 16,6%-ra emelkedett. Ugyancsak ezekben az években kezdődtek meg az első kísérletek a széles homlokú fejtések - frontfejtések jövesztési és rakodási munkáinak gépesítése érdekében. Az 1952-1953-as években Gáti Csabai Józsefi, m . 19-20 NML. XXXI. 8. 23, d. dr. Gráf Károly, i. m. 74 Bocsánczy János: A széngyaluk és alkalmazási lehetőségük a magyar szénbányászatban. In: BKL. 1953. 3. sz. 144-145 49