Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XXIX. (2005)

Kapros Márta: Főkötők és fökőtőhasználat a Karancs vidékén

nak túl a főkötő alsó szélén. A szalag gyárilag festett vagy beszőtt mintája színeiben harmonizál a főkötő egészével. A szalagcsokor fölé kerülhetett művirág bokréta is. A főkötőt két, korai bekerülésű múzeumi példányból ismerjük, farkas fékető néven, származási helyük az Ipoly menti Rárósmulyad (Mul'a) és Ludányhalászi. Ezt a formát bizton azonosíthatjuk a Farkas Pál által a slingelt főkötő virágos selyemből készült változatának tekintett farkasféketővel

50 Témagyűjtések során utóbb nem került felszínre róla adat, mindössze csak az Ipoly túloldalán fekvő Bussáról. A rendelkezésre álló, bár szűkszavú leírások alapján ugyanis minden bizonnyal ide kapcsolható az ottani, színes selyemből készült, csipkével díszített pirpi nevű főkötő, aminek a slingelt főkötőhöz hasonló bakrozója is volt.

51 A főkötő előzményeire megbízható adatokkal a korábbi források nem szolgálnak,

52 a 20. század elején létezik; feltételezhetően a slingelt főkötőnek egy szűkebb tájon kialakult variánsával állunk szemben, aminek divatja nem volt hoszszú életű. A múzeumi darabok szűkszavú adatolása nem ad támpontot a főkötő használatát illetően. A bussai pirpiről azonban tudható, hogy rangsorban megelőzte az ott hétköznapinak számító slingelt főkötőt. A pirpi a félünneplő kategóriába tartozott, s nagyböjtbe is feltehették, amennyiben szalagdíszeit kicserélték lilára.

53 Kisfőkötő Formája hasonló a rakott főkötőhöz. Szintén két részből szabott, az előlap két oldala azonban nagyobb ívben lekerekített, s hiányzik hátul a szalagcsokor. Merevítését karton- vagy csomagoló papírral oldották meg. A készítésükhöz használt kelmék anyagban, színben egyaránt változatosak, javarészt olcsóbb fajták, bélésnek megfelelt maradék gyolcs. A hátlap függőleges rakásokba szedett, vagy csak ráncolták, s a ráncokat keresztirányban a főkötő visszáján több sorban letűzték. Az előlap széle szintén selyemszalaggal szegett. Hátul a szűkítő pertlin felvételkor egy zsugorinka szalagot fűztek át, megkötötték, s két vége leért a hát közepéig. Az ismert példányok díszítése nem sok változatosságot mutat. Az előlap külső szélén gyári csipkét vezettek végig rátétként, mögötte fültől fülig az alapanyagtól eltérő, de javarészt csak egy színű szalagdíszek futnak. De nem tarajjá formázva, hanem a felületből kevésbé kiemelkedő, lazán ráncolt, szimpla sorokban (kukorgós, bubolyás, békanyelves), melyeket a szalag össze- vagy leöltésénél egy-egy ezüstszínű gyöngy díszít. Lehet köztük fémszálas gyári paszomány csík, szerényebb művirágkoszorú. A hátlap körvonala mentén egyszerűbb-cifrább gyöngy és paszománydíszítés fut. Előállítása nem Néprajzi Múzeum, ltsz.: 86610; Palóc Múzeum, ltsz.: 50.342.1. FARKAS 1911: 147. (Egyébként a rárósmulyadi példány Farkas Páltól került a Néprajzi Múzeumba 1910-ben.) BABCSAN 1987; JÓKAI - MÉRY 1998: 296. (Az utóbbi munka 295. oldalán közölt rajzos táblájának 3. ábrája valószínűleg ezt a főkötőfajtáról kívánja bemutatni, s téves a bussai rezes főkötő aláírás.) Ld. még Györffy István 191 l-es, többalakos bussai felvételét (Néprajzi Múzeum, ltsz.: 13597), amelyen a menyecske ilyen főkötőt visel. Itt ismét csak Reguly nehezen értelmezhető leírására hivatkozhatunk a „mindennapi" főkötőkről (REGULY 1994: 164-165). BABCSAN 1987; JÓKAI - MÉRY 1998: 296. 25