Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XXIX. (2005)

Kapros Márta: Főkötők és fökőtőhasználat a Karancs vidékén

szítésére, a viselt főkötők rangsorában elfoglalt helyére. A jelzők közül önkényesen kiválasztottam egyet, s a dolgozatban az egyértelműség érdekében következetesen ezt használom. Rakott főkötő Kontyfőkötő. Három részből szabott. Előlapja a füleknél lekerekített téglalap, patkó alakú hátlapja a tarkón korcba fűzött pertli segítségével szűkíthető. Jellemző, hogy a hátlapon a kelmét függőleges rakásokba rögzítették. Kéregfőkötő: merevítéséhez maguk keményítette tüllt, készen vett közbélés anyagot, és csomagoló vagy kartonpapírt használtak.

2 Az erősebb merevítésű példányoknál a hátlapot úgy alakították, hogy annak felületi síkja alsó harmadának vonalában vízszintesen megtörik, a többinél a hátlap ívelten hajlik a konty alá. Ide rögzítették a kátróját (szállító, csüngő, szárnya): széles, a főkötőrésszel azonos kelméből szabott csík szalagcsokorrá formázva, aminek két szára valamivel a hátközép alá ért le. A szalagcsokor jobb tartását laza szövésű közbélés anyaggal biztosították. A forma a 20. század elejétől - ameddig ismereteink alapján kellő részletességgel ráláthatunk

22 - alig változott. Mindössze a szalagcsokor lecsüngő végei lettek hosszabbak, s a merevítés erősödött az első világháborút követően. A 30-as évektől a szűkítést szolgáló pamut pertlit keskeny, magában mintázott selyem szalagfélére (zsugorinka) cserélték, amit azonban a megkötést követően már nem gyűrtek a főkötő alá, hanem hosszabbra hagyva végeit, viseléskor látni engedték. Anyaga minden esetben selyem, az atlaszselyem mellett az 1930-as évektől egyéb selyemfélék, műselymek is megjelentek. Végben árult kelme helyett korábbi gyakorlat szerint használhattak hozzá széles selyemszalagot is, szükség szerint összetoldva. Az 1920 előtt készült múzeumi példányok színei: élénk lilás-rózsaszín, középkék és fekete. Ez a visszaemlékezések s az irodalom szerint még kiegészíthető a pirossal.

23 A két világháború között egyre változatosabb a kép. A fekete hasonló intenzitással szerepel, eltűnik viszont a piros, a rózsaszínnek és kéknek is csak világos árnyalatait {gyenge színek) sorolták az emlékezők, s legáltalánosabb a fehér lett. Feltűntek új színek, különlegesebb árnyalatok is, mint a vajszín, barackszín, narancsszín, dohányszín, valamint a bordó, zöld, lila, kávészín, sötétkék. A főkötőket belül mintás kanavásszal, később hasonló pamutkelmével bélelték. Az előlap keskeny selyemszalag szegest kapott, amelynek színe a főkötő anyagával, vagy valamelyik díszítmény színével harmonizált. A főkötők kézi varrással készültek, mindössze a késői daraboknál van rá példa, hogy egy-egy részletnél (pl. a csüngő szélének elszegése) használtak varrógépet. Díszítésük karakteres jellemzője, hogy az előlap szélén körbe, valamint az előlap és hátlap összeillesztésének vonalában a főkötő síkjából kiemelkedő, másfél-két centi széPápai drótmerevítésű főkötőről ír. Ez lehetett korábbi gyakorlat, de utalhat táji különbözőségre is, ha az általa kutatott két község gyakorlata ebben esetleg különbözött környezetétől - ezt azonban nem tudjuk (PÁPAI 1891: 237). Jó volna tudni, mióta volt része a szalagcsokor e főkötőnek, illetve mióta azon formában, ami a 20. század elejétől megkülönböztető jegye a rakott főkötőnek a litkei csoport, illetve az inkább Medvesaljához kapcsolódó Somoskő, Somoskőújfalu nagyfőkötőjéhez viszonyítva. NYÁRY 1909: 130; MÁTHÉ 1978. 14