Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XXVII-XXVIII. (2003-2004)

Tanulmányok - Történelem - Harth Tamás: Adatok Balassagyarmat szőlő- és bortermelésének történetéhez

A gyarmati szőlőket főként a divényi és kékkői uradalmak falvainak lakosai művelték.

16 A munkát limitáció útján adták ki. A török kiűzése után, az 1700-as évek elején, a szőlő telepítését szabályzó rendelkezéseket vezettek be. A szőlőművelés és bortermelés elsődleges oka e században is a kevés és szennyezett ivóvíz volt. így a jelentős napi fogyasztás miatt mindenütt termeltek bort. A bortermelés a legszegényebb keretek között is a gazdálkodás egyik legbiztatóbb művelési ága maradt. A mezőváros bortermelésének korabeli, fokozódó megbecsülésére utalhat, hogy Gyarmat első ismert pecsétje is egy csőrében szőlőfürtöt tartó seregély madarat ábrázol. A szőlősgazdák között mindenfajta társadalmi réteg megtalálható volt. Azonban a mezőváros szőlőinek jelentősebb része továbbra sem a jobbágyok, hanem a honoráciorok és a cenzualisták kezében volt.

19 Az uradalmak kocsmái egyúttal vámházként is működtek. Ezért a kocsmáros esküt tett hatósági emberként: vámszedőként is dolgozott. A szabályozásnak erről a módjáról egy 1727-ben keletkezett, gróf Balassa Pál és Viziman György bérlő között létrejött bérleti szerződés ad számot. E szerint a bérlőnek, mint a földesúr hűséges szolgájának vállalnia kellett: hogy sem a bort, sem a sört nem vizezi; az italmérés és a vám összegeiről pontosan elszámol; engedelmeskedik az uradalmi tiszteknek; szívélyes magatartásával igyekszik a város lakosait magához édesgetni; az idegenekkel udvariasan bánik; a kocsma épületét nem rongálja; nem engedi annak mások általi rongálását, valamint gondját viseli a kocsmához tartozó ingó és ingatlan javaknak. Vámszedőként a kocsmárost a vám egyharmada, míg az uraságot a vám kétharmada illette meg. A földesúr ebben az esetben - tekintetbe véve régi és hú szolgálatait - biztosíték összeget nem kért a bérlőtől. A vámkocsma 1758-as teljes újjáépítetése után gróf Balassa Pál már Waldmannfetter Mátyással kötötte meg az új bérleti szerződést. Az előzőhöz hasonló feltételek mellett létrejött szerződésből azt is megtudhatjuk, hogy egy akó bor után 15 dénár, egy akó sör után 5 dénár volt a kocsmáros járandósága. A bérlőnek a kenyérre kapott évi 12 pozsonyi mérő gabona mellett, évente 12 szekér tűzifa és egy szekér széna is járt. Míg a szállóvendégektől egy éjszakáért elkérhető összeg 25 dénárban volt maximalizálva, addig az istálló használatáért 1 dénárt kellett fizetni. Waldmannfetternek ezenkívül 150 forintot kellett befizetnie biztosítékként az uradalom pénztárába.

20 A városi kocsmák ellenőrzését a borbírók látták el. A borkóstolók, borlátók, borbírák a városi tisztviselők közé tartozó rangos hivatalos személyek voltak, akik és a minőség megállapításán kívül borkereskedésekkel összefüggő jogi és pénzügyeket valamint az ellenőrzést is intézték. A borbíró egyúttal ármegállapító szereppel is bírt. A hites hordómérők vagy akolómesterek az új hordók használatba vétel előtti akolófával való ellenőrzését végezték. A hites hordómérőket általában a város tanácsának tagjai közül választották.

21 A XVIII. század második felében Mária Terézia és II. József is bizonyos reformtörekvésekre szánta el magát a magyarországi mezőgazdaságot illetően. Mindketten a földesúri hatalom némi korlátozására törekedtek annak érdekében, hogy megteremtsék a biztos és állandó állami adóalapot, valamint növeljék és kiterjesszék az állami adózást. II. József rendeletei azonban inkább zavart keltettek a szőlőművelés, különösen a földesúri regálénak tekintett borárusítás területén. A szőlőművelés minőségi és mennyiségi fokozásának szellemében született 1787. évi királyi rendelet lehetővé tette a szőlőművelők számára, hogy más községben termelt boraikat is szabadon értékesíthessék. A rendelet többek közt azt is szabályozta, hogy a bort ne egyszerre, hanem utcánként felosztva árulják, valamint a termelői borkimérések a cégértől eltérő módon, valamiféle121