Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XXVI. (2002)

Néprajz - Tari Lujza: Nógrád megye népzenéjének 20. századi gyűjtői

Aligha akad megyénkben, aki napjainkban is még mindig úgy gondolná, hogy az énekeket a sellőktől tanulják az emberek. A tanulás módja ma a rádión, hanglemezen kívül a színpadon szereplő hagyományőrző együttesek esetében is az egymástól - azaz egy másik népdalkörtől - tanulás. S bár ez alapvetően különbözik a korábbiaktól, el kell ismerni, hogy ez is egyfajta népzene, mely biztosít egyfajta továbbélést. A 20. század végi - 21. század eleji kép a hagyomány megléte és minősége szempontjából megyénkben is kétségtelenül sivárabb a 20. század elejinél. Azt azonban hangsúlyozhatjuk, hogy Nógrád megye népzenéjének kutatását a népzenetudomány mindig fontosnak, az 195060-as években pedig szinte kiemelkedően fontosnak tartotta. Feltárásához sok jeles egyéniség és sok ismeretlen, de lelkiismeretes, szorgalmas gyűjtő járult hozzá a 20. század folyamán. A népzenegyűjtők (és természetesen a néprajzkutatók) folyamatos jelenléte különböző falvakban a palóc identitás nyílt vállalásához, az értékek tudatos mentéséhez is nagyban hozzájárult. Ez napjainkban - mint a bujáki, mátrakeresztesi, hollókői és sok más (a népzenei mozgalom által országosan is megismert) dalos példája mutatja - néha ambivalens jelenségeket idéz elő: büszkén vállalják, hogy palóc népdalokat énekelnek, de énekléskor (elmaradottságtól tartva) igyekeznek nem palóc szavakkal, hangzókkal megnyilatkozni. A rádió népzenei ismeretterjesztő műsorai, az iskola és a folklórmozgalom hatására az 1990es évek végétől és az új évezred elejétől változásként jelölhetjük meg azt is, hogy a gyűjtőnek több helyen már azt is büszkén említi néhány népdalkórus, hogy a faluban Kodály Zoltán is gyűjtött. A bevezető szavakkal ellentétben ő az egyetlen kivétel ilyen szempontból. Ez azonban már részben mítoszteremtés, hiszen olyan hely feltárását is neki tulajdonítják, ahol soha sem járt. Mindezekkel együtt még mindig nyomozható (lenne) a korábbi hagyomány, noha annak már csak egy-egy eleme él. A mátrakeresztesiek előadásában élmény volt például az a karácsonyi ének, amit beszélt nyelvi szempontból is hagyományos szavakkal és hangzókkal, zeneileg pedig természetes hanglejtéssel és prozódiával, szépen formálva, a színpadra előkészített, rosszul megválasztott hangmagasságú (és ezért rossz tempóban énekelt) népdalokkal szemben ösztönösen is jól megválasztott hangfekvésben, a megfelelő tempóban és hangerővel énekeltek. Kérdésemre, hogy ezt maguktól is szokták-e még énekelni az adventi időszakban, igenlő választ kaptam, s énekükön meg is mutatkozott a gyakorlottság, a hagyomány fenntartása. Emlékeztettem őket arra, hogy a településen most már valóban ők a legutolsó generáció, amely még tudja a régi népdalokat, ezért az ő feladatuk átadni azokat a fiatalabbaknak. A népzenegyűjtés ilyen értelemben sem fejeződött be: nemcsak az egykori gyűjtők emlékének ápolására serkent, hanem Kodály és Rajeczky szellemében ahhoz is megfelelő támaszt nyújt, hogy a mai Nógrád megye dalos népe zenélésében is bátran merje vállalni hovatartozását, a dalokon 186