Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XXV. (2001)

Történelem - Vágvölgyiné Bene Orsolya: Békepártiak önmagukról

érni, hogy az országgyűlés mondja ki: Magyarország az önvédelem terén áll ugyan, de 1848 alapján bármikor kész a békére. Ám Kossuth úgy vélte, felesleges lenne előre megkötni a nemzet kezét azzal, hogy a képviselőház kimondja: bármely helyzetben kész beérni a 48-as törvényekkel. Ebben az esetben ugyanis érvelése szerint egyenlőtlen harcot vív az ország, hiszen a Habsburgoknak nem lenne veszteni valójuk, mert vereségük esetén is csak azt kell megadniuk, amit az áprilisi törvények amúgy is előírtak. A képviselőház végül Kossuth indítványát fogadta el, s kimondta, hogy a nemzet utolsó csepp véréig védelmezi az ország létét, függetlenségét, alkotmányát, de a háború kimenetelét nem ismerve, nem kíván egyoldalú kötelezettséget vállalni és megkötni a kezét a rendezés pozitív alakításában. A Békepárt az első összecsapásokban alulmaradt, de még így is nagyobb aktivitást fejtett ki, mint amennyi számához képest várható lett volna. De ha javaslatait el is tudta volna fogadtatni, az áprilisi törvények betartása mellett nem volt esély a béke megkötésére. Ezt a lehetőséget a Habsburgok január 3-án, a horvát bánon keresztül elutasították, és Windischgrätz dölyfös üzenete után a magyar parlament sem dönthetett másként, mint hogy folytatja jogos önvédelmi harcát. A január 8-i zárt ülésen Bartal György három kérdést intézett a kormányhoz: van-e elég pénz a háború folytatásához, milyen a hadsereg szelleme és biztosítva van-e a képviselők biztonsága? Az interpelláció nagy felháborodást váltott ki a képviselők körében, szinte belefojtották Bartalba a szót. Az adott helyzetben, a január eleji parlamenti nyílt viták előtt Bartal és a Békepárt feltehetőleg így próbálta kipuhatolni a képviselők békülési szándékának komolyságát és annak határait. Ha kezdeményezésük a képviselőház többségénél támogatásra talál, esetleg 48 rovására is hajlandók lettek volna a béke megkötésére. A határozott elutasítás után Kemény Zsigmond Emlékiratában be is vallja, hogy Bartal akkor túllőtt a célon, tovább ment, mint amennyire pártja akkori ereje engedte. Bartal ugyanezeket a kérdéseket a február 24-i zárt ülésen újra feltette, de a fogadtatás most sem különbözött a január 8-itól. Erről az ülésről Madarász József emlékezett meg. 1849 legelején a Békepárt egy része kész volt akár 48 rovására is egyezkedni, ám kísérletüket a parlamenti képviselők elutasították, ezért ezt a megoldást támogatás hiányában elvetették. Minderre nem csak Bartal György említett interpellációja alapján következtethetünk, hanem Jókai Közlönyben megjelent cikkei is nagybani engedékenységről, a visszalépés szándékáról tanúskodnak. Jókai február elején több dinasztiahű cikkében (pl. február 9., 10., 13.) a klasszikus jó uralkodó és rossz tanácsadói sémát felhasználva sürgeti I. Ferenc József elismerését, (igaz az Esti Lapokban február végén már dinasztiaellenes írásokkal lép fel). A későbbiekben érdemes lenne megvizsgálni, hogy hogyan viszonyult a közvélemény a Békepárthoz. Erre vonatkozóan a korabeli sajtó cikkei és a polgárok memoárjai szolgálhatnak adatokkal. A március 4-én megjelent nagyfokú centralizációs törekvéseket, Magyarország 1848 előtti önállóságát is felszámoló olmützi oktrojált alkotmány még a konzervatívok számára is elfogadhatatlan volt, és a békepártiaknak is bizonyította, hogy semmi esély sincs a tisztességes kompromisszumra. Az új birodalmi alkotmány a forradalom eredményei közül megtartotta a népképviseletet, a jogegyenlőség elvét és a jobbágyfelszabadítást. A községek tág önkormányzati jogokat nyertek ugyan, ám ezeket a liberális ígéreteket nem védték alkotmányos garanciák. A legnagyobb felháborodást mégis az váltotta ki, hogy az új alkotmány koronatartományokra darabolta Szent István államát, a történelmi Magyarországot. Az olmützi alkotmánnyal nyilvánvalóvá vált, hogy Ausztria nem kíván békét kötni, hanem győzni és diktálni akar. Jókai ezért az Esti Lapokban megjelent cikksorozatában élesen elítélte az olmützi alkotmányt. A győztes tavaszi hadjárat hatása után a békepártiakra is átragadt a remény és a lelkesedés, ezért őszinte meggyőződésből sorakoztak föl Kossuth mögött. Önbizalmukat tovább növelte, hogy Bem kiverte Erdélyből a februárban betört orosz segédcsapatokat. A Függetlenségi Nyilatkozat ellen sem lépett fel teljes súlyával a Békepárt. Pedig ha valóban szándékukban állt annak megakadályozása, komoly gondot okozhattak volna Kossuthnak. Lehet, hogy féltek a Függetlenségi Nyilatkozattól és annak következményeitől, de ugyanakkor őket is elragadta a lelkesedés, és ezért nem tiltakoztak egyértelműen ellene? 98