Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XXV. (2001)

Történelem - Vágvölgyiné Bene Orsolya: Békepártiak önmagukról

A NÓGRÁD MEGYEI MÚZEUMOK ÉVKÖNYVE 2001 GESCHICHTE Békepártiak önmagukról Vágvölgyiné Bene Orsolya E tanulmány célja bemutatni a Békepárt utólagos öndefiníciójának kialakulási folyamatát és érvrendszerét. Ennek megfelelően vizsgálat tárgyává teszem a politikai alaphelyzetről és kulcsszereplőkről, úgymint a párt megalakulásának körülményeiről, a 48-as alaphoz való ragaszkodásról, a Függetlenségi Nyilatkozatról vallott nézeteiket, továbbá Kossuthhoz, Madarász Lászlóhoz és a radikálisokhoz, Szemeréhez, valamint Görgeyhez és a hadsereghez fűződő viszonyukat, ütköztetve kortárs visszaemlékezésekkel. Érvrendszerükben fellelhetők ideologikus elemek, torzító- és (ön)manipulációs vonások. A Békepárt megítélése akkor lesz tágabb és pontosabb, ha górcső alá vesszük az 1848/49-es vitákban, döntésekben, kritikus kérdésekben felvállalt egykori szerepeket, megnyilvánulásokat és állásfoglalásokat. Ezek vizsgálatában pedig segítséget nyújtanak a békepárti Esti Lapok, az országgyűlési jegyzőkönyvek és a kortárs visszaemlékezések. E források elemzése azonban egy nagyobb lélegzetvételű munka kereteit igénylik, úgyhogy itt és most csak a békepárti és kortárs visszaemlékezések ütköztetésére vállalkozom. A Békepárt nem volt a mai értelemben vett politikai párt. Nem rendelkezett párttagsággal, elnökséggel, de még pontosan lefektetett pártprogrammal sem. Csupán sokban hasonlóképpen gondolkodó parlamenti képviselők csoportosulásaként működött. Az 1849 januárjától ülésező debreceni országgyűlésen részt vevők három nagyobb csoportosuláshoz („párthoz") tartoztak. Szándékosan csoportosulásról beszélek, mert azok a pártok nem feleltek meg a szó mai értelemben vett követelményeinek. Az egyik csoportosulás a kb. 30 főt kitevő Irányi Dániel - Madarász László vezette radikális-republikánusok, a detronizációs köztársaság hívei voltak. A második számottevő csoportosulásnak a Békepártot tekinthetjük. Tagjainak pontos számát nem tudjuk, sőt az is problematikus, mikor „alakult" meg: már Pesten is létezett valamiféle összetartó erő vagy csak Debrecenben sodorták az események a képviselők egy részét közös táborba? Kovács Lajos pl. a 48-as pesti parlament mérsékelt képviselőit szinte automatikusan a Békepárt tagjaiként tartja számon, azt a 48-as „miniszteriális párt" folytatásának tekinti, és ennek megfelelően céljának az 1848-as törvények alapján a béke mielőbbi megkötését jelöli meg. A harmadik erőtényező pedig a „pártonkívüliek, függetlenek" népes tábora volt, akik elkötelezetlenül sodródtak az eseményekkel. Ők voltak a legtöbben. A Békepárt politikájának, filozófiájának tömör foglalatát hivatalos sajtóorgánuma, az Esti Lapok fogalmazta meg 1849. február 22-én megjelent első számában: „Megpróbáltuk a hazát megmenteni, mint prókátorok, ez nem sikerült. Most megpróbáljuk őt megmenteni, mint katonák: ne adja Isten, de ha ez sem sikerülne, akkor próbáljuk megmenteni, mint politicusok." Mi módon képzelték el az ország megmentését a békepártiak? És 1849-ben volt-e egyáltalán reális esélyük a béke megkötésére? A Debrecenbe áttelepült parlament 1849. január 12-én kapta kézhez a december 31-én Windisgrätzhez indított békeküldöttség jelentését a küldetés eredménytelenségéről, s a királyi fővezér válaszáról: „unbedingte Unterwerfung" (feltétlen alávetés). A Békepárt szerette volna elérni, hogy a küldöttség megbízatását továbbra is fenntartsák, mert így kívánta nyitva tartani egy későbbiekben megkötendő esetleges béke lehetőségét. Az indítványt a január 13-i ülésen Bezerédj István terjesztette elő, de a parlament többsége nem támogatta. Ezt követően Nyáry Pál megpróbálta elXXV. KÖTET TÖRTÉNELEM 97