Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XXIV. (2000)
Tanulmányok - Történelem - Szvircsek Ferenc: A védőszentek kultusza a nógrádi bányavidéken
Szent Borbála emlékezete a nógrádi bányamunkások körében hasonló módon nyomon követhető. Élete szintén nem mutat fel kapcsolatot a bányamunkával mint Szent Prokopnál láthattuk, Szent Borbála esetében több foglalkozás is védőszentjeként tisztelte, zivatarok, tűzesetek idején is hozzáfordultak imáikkal. A 306-ban vértanúhalált halt nikodémiai (Izmir) királylány tisztelete a 9. századra egész Európában elterjedt, a 14. században már minden bányász védőszentje volt. Az örökös veszedelemben élő bányász előszeretettel tisztelte és fordult hozzá, hívta segítségül végszükség esetén. Borbála tisztelete Hollandiából kiindulva Csehországon keresztül jutott el Selmecbányára. Itt találkozunk vele először a magyar ércbányászoknál. A 15. században a Borbála-kultusz behálózta a Felvidéket. Eperjessy Ernő tanulmányából tudhatjuk, hogy „Barbara-Varvara-Borbála még a közös ókeresztény egyház szentje". A későbbiekben kettévált egyházak azonban megőrizték emlékét. Dedek C. Lajos a Szentek élete c. munkáját idézve széles skáláját sorolja fel azoknak, kik védőszentjükként tisztelték: „építészek, építőmesterek, kőművesek, cserepesek, ácsok, tűzoltók, tüzérek, fegyvercsinálók, tűzművesek, salétromfőzők, öntők, bányászok, kígyószelídítők, puskaművesek, tengerészek, lapdacsinálók, harangozok, sírásók, bőrkészítők, kefekötők, szitakötők, szűcsök, kalaposok, fiatal lányok, mosónők, takácsok, római ötvösök, posztógyárosok, mészárosok és szakácsok". Közbenjárását kérik a villám, a viharok által okozott károk, tűzvészek és a hirtelen halál ellen. Különösen a kőszénbányászokat fenyegető veszedelmek elhárítása érdekében imádkoztak Szent Borbálához a hazai bányavállalatok munkásaihoz hasonlóan a nógrádi bányamunkások. Névnapja, december 4-e, munkaszüneti nap volt, kötelező istentisztelettel és mulatozással/ 13) Mint írtuk, az ünnepnapok és az azt követő másnapok termelési és szállítási gondokat okoztak a társulatoknak. Az SKB Rt. bányaígazgatója Zemlinszky Rezső 1878, december 6-án így írt erről a kérdésről: „Jóllehet, a Borbála napot hivatalosan nem ünnepeljük meg, az mégis erős visszaesést okoz a széntermelésben, amit csak vasárnapig tudunk behozni"/ 14) Az ok, amiért a mentegetőző jelentést kellett írnia az volt ugyanis, hogy a német és cseh nyelvterületről toborzott bányamunkások a társulat vezetésének akarata ellenére megünnepelték a Borbála-napot is. Az igazgatóság pedig tehetetlen volt az ősi bányászszokások követőivel szemben. Ezt az is alátámasztja, hogy ettől az időponttól kezdve a Borbála-nap megünneplésével kapcsolatban nem fordult elő több jelentés. Ezt az ünnepet is sikerült közös megegyezéssel vasárnapra áttenni. (Ez történt a Prokop-nappal is 1873-ban, majd az ezt követő években hagyományként elfogadtatni.) A bányaigazgatóság kénytelen volt kezdetben azt is tudomásul venni, hogy a munkások többsége nemcsak vasárnap, hanem hétfőn is az úgynevezett „Blaumontágokon", azaz a kapatos-macskajajos hétfőkön is távol tartotta magát a munkától. Ezek a hétfők a bányászat kezdeti időszakában leginkább a fizetési és ünnepnapok után következtek be. Hagyományai ennek is a középkorig vezethetők vissza. Az európai szórakozásokat bemutató könyv szerint „... Ha már említettük a mesterembereket, évszázadokig tűrt visszaélés volt körükben az ún. „blauer Montag" (kék hétfő), vagyis, hogy elnézték a vasárnap éjjeli mulatozástól macskajajos legény hétfő déli, olykor keddi munkába állását". A termelési és szállítási fegyelem megkövetelte, hogy ebben az esetben a vasárnapi munka állandó jellegűvé váljon a bányákban és a rakodókon. A vasárnapok és a hetet kettévágó ünnepek már nem jelentettek pihenést a bányamunkások számára. 1890-től a helyzet az volt, hogy az ezeken a napokon való otthonmaradást már fegyelmi kihágásnak tekintették a vállalatnál. Mint írták: „Hajlandók vagyunk arra kötelezni magunkat, hogy az év minden vasárnapján - kivéve a bérfizetési napokat - mozgósítjuk az embereket a leszállásra", azaz a bányában való dolgozásra/ l5) Visszatérve a védőszentek kérdéséhez, Szent Borbála mondái német és szlovén bányászok hiedelmei nyomán alakultak ki. Borbálát fehérruhás szellemalakként is ismerték. Kovács Ágnes 1963-ban publikált tanulmányában a Pécs-vidéki bányászok a szénfejtésnél megjelenő fehér alakban Szent Borbálát vélték felismerni, s szerintük megjelenése a közeli szerencsétlenséget jelentette/ 16) Bircher Erzsébet szerint a néphagyomány szakmához kötődő legendaváltozatokat alakított ki, s ebben Szent Borbála „már nemcsak a vallás lelki értékeinek hordozója, hanem segítőtárs is, aki megvéd a mindennapi veszedelmektől: a robbanástól, az omlástól vagy éppen a bányarémtől"/ 17) 54
