Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XXIII. (1999)
Tanulmányok - Kertész Róbert–Sümegi Pál. Az Északi-középhegység negyedidőszak végi őstörténete. Ember és környezet kapcsolata 30.000 és 5.000 BP évek között a szubkárpáti régióban
ban. Véleményünk szerint az alföldi környezetből induló, több agroökológiai barriert is átlépő, eltérő éghajlati feltételekkel és növényzettel jellemezhető hegyvidéki zónákhoz történő adaptáció során a középső neolit kultúrát hordozó emberi közösségek termelési tapasztalatai, a környezettel és más környezeti feltételek között élő emberi közösségekkel kialakított kapcsolatrendszerük (pl. kereskedelem) fokozatosan átalakult, és ennek a folyamatnak a hatására kultúrájuk is megváltozott. A paleoökológiai adatok azt mutatják, hogy a területen a középső neolitikum végén megindult a lakosság számának csökkenése, és az AVK-Tiszadob-Bükk kultúrához tartozó emberi csoportok mintegy 700 éves megtelepedését követően a terület lélekszáma visszaesett. A lakosság számának csökkenését az emberi hatás hiányában fellépő erdőzáródás (zárt tölgyes, Quercetum erdőre jellemző pollenmaximuma) és talajregenerálódás (a talajerózió teljes hiánya) jelzi (SÜMEGI 1998, WILLIS et al. 1998). Az erdőregenerálódási szakasz a késő neolitikum végéig, a rézkor kezdetéig tartott. Ugyanakkor más területeken intenzív erdőirtásra, gabonatermesztésre, szántóföldekhez köthető gyommagvak terjedésére utaló paleobotanikai adatokat is találhatunk. Ezek az adatok azt bizonyítják, hogy a hegyvidéki területen egy új, a korábbi hegyvidéki adaptáció során kialakított termelési stratégiától eltérő mezőgazdasági tevékenység jött létre. A paleobotanikai vizsgálatok alapján megállapítható, hogy ez a növénytermesztésen alapuló gazdálkodási mód elsősorban a folyóvizek alluviális síkságaihoz, a páholyszerű völgyfők területéhez, azaz a hegyvidéken belüli viszonylag sík területekhez kötődött. A radiokarbon mérések szerint (HERTELENDI et al. 1996) a termelési viszonyok megváltozása egyidőben történt a dunántúli eredetű, eltérő termelési tapasztalatokkal rendelkező lengyeli kultúra közösségeinek az Északi-középhegység területén történő megjelenésével (KALICZ 1985, 1994) és kolonizációjával. Emellett azonban nem zárható ki, hogy szerepet játszhatott a lengyeli kultúra leleteinek Dél-Lengyelországból (Samborzec-Opatów és Malice: KACZANOWSKA et al. 1986) történő másodlagos eljutása a hágókon át (Raskovce: VIZDAL 1973) a Felső-Tisza vidékre (Polgár-Csőszhalom: RACZKY et al. 1994, 1997). A régészeti adatok alapján a lengyeli kultúra közösségei - a valódi hegyvidéki adaptációval rendelkező Bükk kultúra elterjedésével szemben - elsősorban dombvidékeken és a folyóvizek alluviális síksági területein terjedtek el. Ezek az őskörnyezeti és régészeti bizonyítékok azt valószínűsítik, hogy a régióban egy gyökeres kultúraváltás hatására megváltozott a táj hasznosítása és a termelő tevékenység területileg is átrendeződött. ÖSSZEFOGLALÁS Az Északi-középhegység mind morfológiai, mind éghajlati szempontból átmeneti térséget alkot az Alföld medencéje és a Kárpátok hegyvidéki régiója között. A szubkárpáti éghajlattal, növényzeti hatással jellemezhető területet számos kisebb-nagyobb (főként észak-déli) folyó és patak tagolja. Az ezekhez a medrekhez kapcsolódó völgyek elsődleges migrációs zónáknak tekinthetők a felső paleolitikumban, mert rajtuk keresztül vonultak a Kárpátokban és a Kárpátok külső oldalán kiterjedt tundraterületek és a Kárpát-medencében létrejött tajgás vegetáció között mozgó rénszarvascsordák. A rénszarvascsordák vonulása és vadászata elsősorban a folyóvölgyekben (Sajó, Hernád, Bodrog) kialakult erdősültebb régiókban, a zöld folyosókban történt, ezért a gravetti vadásztáborok nyomai ezeknek a zöld folyosóknak a peremén találhatók (pl. Bodrogkeresztúr, Tarcal, Árka, Monok). -85-