Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XXIII. (1999)

Tanulmányok - Kertész Róbert–Sümegi Pál. Az Északi-középhegység negyedidőszak végi őstörténete. Ember és környezet kapcsolata 30.000 és 5.000 BP évek között a szubkárpáti régióban

A fenti kétirányú adaptáció együttes következményeként a KEB AÖB-től északra is teret nyert a neolitizáció. Ugyanakkor az így kialakult, önálló kulturális hagyományokkal rendelkező VK már egy új, a balkáni kulturális és gazdasági gyökerű KS-tól eltérő fejlődést indított el Közép-Európában. Az Északi-középhegység emberi átalakításának, átformálásának kezdete így egybeesik a kárpát-medencei középső neolitikum kezdetével, az alföldi vonaldíszes kerámia kultúra (a továbbiakban rövidítve: AVK) megjelenésével (5.330-5.000 cal ВС), valamint bizonyos területi és kronológiai egységeinek, így a valamivel fiatalabb tiszadobi csoport kialakulásának idejével (5.330-4.940 cal ВС) és a Bükk kultúra (5.260-4.800 cal ВС) horizontjával (HERTELENDI et al. 1996, KALICZ-MAKKAY 1977, KOREK-PATAY 1958). Úgy tűnik, hogy az AVK népcsoportjainak megjelenése és hegyvidéki környezethez való alkalmazkodása, adaptálódása indította el a vizsgált területen a táj, a közép-európai természetes, eredeti zárterdei környezet „emberarcú" átformálódását. A keleméri Kis-Mohos lápon 5.400-4.800 cal ВС évek között kialakult kettős pernyecsúcs közül kiemelkedő maximummal jelentkezik az első, amellyel szinkronban a tölgy (Quercus) és a mogyoró (Corylus) pollen aránya drasztikusan lecsökkent, az irtványokon elterjedő páfrányok spóráinak és nyírfák pollenjének maximumai alakultak ki (WILLIS et al. 1997, 1998). Ugyanakkor a fúrás tőzegrétegében finom, 1-3 cm vastag talajbemosódások figyelhetők meg, amelyben talajeróziót jelző szervetlen anyag, K, Al, Mg csúcsokat lehetett kimutatni (SÜMEGI 1998). Az irtványok kialakításával egyidőben nem jelentkezik a termesztett növények pollennövekedése, ezért feltételezzük, hogy legelőterületek vagy egyszerűen a letelepedéshez szükséges nyitott térségek voltak a régióban, bár a meredek falú völgyek miatt lejátszódott erózió következtében a feltételezett gazdálkodás csak rövid ideig lehetett meghatározó a vizsgált területen. A második pernyecsúcs már finomabb, távolabbi behordású pernyeszemcsékből áll. A két pernyemaximum közötti eltérés igen jelentős területhasznosítási különbözőséget takar, hiszen az első pernyemaximum esetében az égetés közvetlenül a láp környezetében alakult ki, míg a második esetében (ugyanolyan fapollen-arány visszaesésnél) a pernye nem közvetlenül a lápot övező területről származik. Ezek az adatok jó egyezést mutatnak a régészeti bizonyítékokkal: a Bükk kultúra jól égetett, igen szép kivitelezésű, gazdagon díszített és ipari mennyiségű kerámiát állított elő. Ezeket a kerámiákat tekintélyes mennyiségben exportálták is (Dél-Lengyelország, Bécsi-, Erdélyi-medence, Vaskapu térsége, stb.). Kialakításukhoz az Aggteleki-Tornai Karszt töbreiben felhalmozódott vörös színű, agyagos terra rossa-t használták fel (SHERRATT 1983). Viszont a kerámia kiégetéséhez jelentős mennyiségű faanyagra is szükség volt. Az adatok alapján valószínűsíthető a kapcsolat az erdőirtások, a faanyag felhasználása, a kerámiák kiégetése és a második pernyemaximum kialakulása között, valamint a C-14 korok is jó egyezést mutatnak a Bükk kultúra radiokarbon korával (HERTELENDI et al. 1996). A rendelkezésre álló bizonyítékok szerint a szubkárpáti területeken, az Északi-középhegységben és az Alföld északkeleti részén elterjedt tiszadobi csoport és a Bükk kultúra hegyvidéki környezethez történő adaptációja úgy játszódhatott le, hogy az AVK közösségei megpróbálták kolonizálni - a hegylábi régióban és az Észak-Alföldön szerzett földművelési tapasztalatok birtokában - az Északi-középhegység területeit is. A hegyvidéki terület geomorfológiai helyzetének következtében az égetéses erdőirtást követően több helyen (Putnoki-dombság, Sirok térsége) is erőteljes erózió alakult ki. A talaj lemosódása után azonban a korabeli agro-82-