Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XXIII. (1999)

Tanulmányok - Kovács Anna: Élet – Sors – Művészet

Korán, már mint gyerek megtapasztalta a kívülállás kínját, a magány érzését, s nemcsak azért, bár ez is szerepet játszott, mert alacsony, vézna, hitványka alkatú volt, aki bizony nem vehette föl a versenyt a duhaj pajtásokkal, nem tudta magának kiverekedni a helyét a telepi gyerekek vad, kegyetlen közösségében. A fő ok benne, személyében rejlett. Különös, az adott környezetben nagyon is szokatlan dolgok iránt vonzódott, sajátos szeszélyei voltak: olvasással, képek nézegetésével töltötte ideje nagy részét; s ez még mind nem elég, írt, rajzolt, és lakásuk falát teleaggatta mindenféle alakok /híres művészek, történelmi személyiségek/ arcmásával. Nem meglepő, hogy családja nem nézte jó szemmel ezt a haszontalan tevékenységet. Balázs János a képeit tűzre vetette, alkotóvágyát hosszú időre elfojtotta, hogy majd évek múltán, mint a vulkán törjön fel elemi erővel. Felnőtt korban sem követte a szokott, elvárt mintát, feleség, gyerek nélkül, nőtlen agglegényként él, ami kirívó, szokatlan esetnek, majdhogy nem az íratlan szabály megszegésének számít, abban a közösségben, amelyben a család a legalapvetőbb, néha az egyetlen felmutatható értéknek minősül. egyedül vagyok nincs gyermekem se unokám barátaim se voltak: múlhat a ma jöhet a holnap. Egyedüllétében sokszor fogja el a kétségbeesés, „török, zúzok, ajtót, ablakot, öklömmel ütöm kunyhómnak falát", és dühödten próbálja megérteni magánya okát. „Allott possadó magány: ez kellett mindig?" - „Én jajgatok talán? Vagy a sors engem sirat?" - kérdezi önmagától. Eletében sorsa rendelését I„sors-szabvány", „sors-adás"/, és önmaga belső parancsát /„öntörvényem-szabványa"/ követte, de a külvilágból szerzett sok-sok keserű tapasztalata is arra intette: „hogy inkább húzódj vissza remeteségbe, mint keresd az emberek barátságát! És ne aggodalmaskodjál, hogy lesz-e kenyered, meg ruhád?! Igénytelenségedhez mérten az ütött kopott másokon elnyűtt összejön részedre s a kenyér is megadódik fizikai fáradozásaidon keresztül." Társtalanság- szegénység, lelki- fizikai nincstelenség világának két sarkpontja; írásművészetének két vezérlő motívuma. A végletekig, szinte a csontig lemeztelenített ember és a pőrére vetkőzött lélek szavai, „mondásai" ezek a megrendítő vallomások. A magányos remetéhez kivert állatok szegődtek, s közöttük talál barátokat, társakat, óvó meleget, közösséget. A kunyhójában vele együtt megbúvók nem egyszerű háziállatok. Kutyája, „több mint ember", kozmikus lény: Két szeme csillag homloka nap orrából szél fúj, fákat harap... Macskáival - három mitikus személy- egy ősi rítus szereplőiként néma imát mondanak: -103-