Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XXII. (1998)

Események – eszmék, katonák, polgárok 1848–1849-ben. Tudományos konferencia Salgótarjánban - Szvircsek Ferenc: Zemlinszky Rezső (Egy bányagyakornok nemzetőr útja a bányaigazgatóság)

ra" címmel. Ebben a tanulmányában síkra száll a szabadverseny mellett a kőszénbányászatban azzal, hogy a földesúri jogok nem csorbulhatnak. Közkeletű tévedés ebben az időben a nevéhez kapcsolni a vasútvonal szállítási-vontatási programjának megváltoztatását, azaz a lóvontatás helyett a gőzüzemű vontatás megvalósítását. Ez már ugyanis 1860-ban eldöntött kérdés volt. Brellich János vállalkozó kísérletei, melynek során a Délkeleti Vasút mozdonyai a nógrádi szénnel üzemeltek, eredményezte a gőzmozdonyok elsőbbségét a lóvontatással szemben. Zemlinszky ebben az esetben csak támogatásával erősítette Brellich álláspontját, idejének nagy részét a csőd miatt majd két évig üzemszünet alatt álló bányászat termelésének megindítása kötötte le. Erről a munkáról, maga számolt be 1868. május 8-án keltezett jelentésében. Avasútvonal megépítésének az ügye ekkor már túlnőtt a vállalat keretein. A magyar állam tulajdonába 1868. július 1-én átment vasút nélkül a felszámolás alatt álló társulat csak a bányák és tartozékaik felett rendelkezett. A szénbányák üzemvitelére 1868. augusztus 6-án alakult meg a Salgótarjáni Kőszénbánya Részvénytársulat, melynek első igazgatójaként a korrumpálódott, erkölcsi hitelét vesztett társulati vezetők helyett Zemlinszky Rezső kapott megbízást. Ezt a beosztást 16 éven keresztül töretlen kitartással, szorgalommal, hittel és fényes eredménnyel töltötte be. A társulat nógrádi szénbányáinak termelése a gazdasági válság ellenére is emelkedett. Az 1867. évi 360 ezer mázsáról 1884-re, nyugdíjba vonulásakor elérte a 4,8 millió mázsát. A szénbányák az általa kialakított két kerületben: az inászóiban és a salgótarjániban fejtették a barnaszenet. (Salgótarján: 0- vagy Emma akna, Zweierka, Újakna (1869), József akna (1882), Forgách akna (1883), Rezső táró (1867), Király táró (1879). Inászó: II. Sz. Mária táró (1867), László táró (1880), Zichy akna (1880)/. Ezek a barnaszénbányák szakszerű telepítésük és felszereltségük révén a hazai bányavállalatoknak is mintaképül szolgáltak. Zemlinszky tevékenységének értékelésekor szólni kell arról is, hogy 1872-1880 közötti dekonjunktúra idején a termelés csökkentésére vonatkozó határozatokat hozott az igazgatóság, mely 1876-ig igazgatótanácsként működött. Gazdasági megfontolások miatt munkáselbocsátásokat, munkabércsökkentéseket írtak elő, Zemlinszky a csökkentett üzem termelését, a feltárt bányavágatok karbantartását az 500-600 főnyi törzsgárda megtartásával igyekezett megoldani. Amikor a piaci igények újabb munkaerő bevonását tették lehetővé a termelés növelése érdekében, a már némi gyakorlattal is rendelkező, elbocsátott bányászokat szerezte vissza Zemlinszky Rezső. Ez beleillett abba az elképzelésébe, melyért szívósan küzdött, hogy saját lakással rendelkező, megélhetési körülményekkel viszonylag elégedett bányamunkás törzsgárdát alakítson ki. Ezért az üzemgazdálkodás szálai is a salgótarjáni bányaigazgatóság kezébe futottak össze. A bányaigazgató, aki tagja volt az igazgatóságnak, teljhatalmú képviselő volt a helyszínen. Az egyszemélyi vezetést csak Zemlinszky Rezső halála után szüntette meg a társulat budapesti vezetősége. Zemlinszky Rezső nemcsak bányaigazgató és a társulat nagyobb számú részvényének a tulajdonosa, hanem közéleti szereplő is volt. Az igazgatósági iroda falain túlnövő problémák egész sorával foglakozott. Mindent, ami a község és lakóinak anyagi, szellemi érdekének előnyére szolgált, azt teljes odaadással igyekezett előmozdítani. Világos, tiszta gondolatok, gyors felfogás, éles ítélet, magas műveltség, széles ismeret, lovagias jellem, hazafiság jellemezte egyéniségét kortársai szerint, amihez kitűnő vezetői talentum is járult. Ezekre a tulajdonságokra szüksége is volt, hiszen jelentős munkásállományt kellett irányítania. Zemlinszky Rezső meg tudta őrizni, de meg is őrizte azt, ami egy ember becsületét és értéket emeli. Öt nem emelték, ő saját erejével emelkedet magasba. A termelés növekedése a munkások számában is változást eredményezett. Míg 1867-ben 217 fős, 1884-re 1959-fős munkásállománynak kellett megélhetést biztosítania. Ekkor bontakoztak ki a szénmedencében az első gazdasági sztrájkok, megmozdulások, melynek megfékezésére katonaságot, csendőrséget is igénybe kellett -81-