Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XX. (1995)

Tanulmányok - Néprajz - Lengyel Ágnes: Vallásos ábrázolások a Palóc Múzeum pásztorművészeti gyűjteményében

falusi vallásosságban meglévő Mária-kultusz, a szentek tisztelete, a szentelmények használata, a társulatokban való közös imádkozás, búcsújárás és az ezekhez kapcsolódó képi ábrázolások - melyekhez viszonylag olcsón juthattak hozzá búcsúkon, vásárokon vagy vándorárusok révén - a közösségi hitélet kiteljesedését szolgálták. A pásztorság vallási élete - életformájának megfelelően - nem volt ilyen sokrétű, és tárgyi világukban a kegytárgyak is kisebb számban voltak jelen. Az állatok őrzésével, gondozásával foglalkozó pásztorság társadalmilag és kulturálisan is a nagyobb közösséghez, a földművelő parasztok társadalmához tartozott. A foglalkozásból adódóan azonban életformában, mentalitásban különböztek a parasztságtól. A régi tradíciókat viseletben, szokásokban, zenében, táncban stb. tovább megőrző pásztorokat a néphit is különös képességekkel, tulajdonságokkal ruházta fel. Az Ipoly mentén még néhány évtizeddel ezelőttig is, a legtöbb idősebb kanász természetfeletti erőkkel bíró személy hírében állott, akik embert, állatot egyaránt megronthattak vagy gyógyíthattak. " A pásztorság archaikus hitvilágának a díszítőművészetben való megjelenésére példa a kígyó ábrázolások gyakori előfordulása a botokon, ivóedényeken. A kígyónak mágikus erőt, bajelhárító képességet tulajdonítottak. A kígyó levedlett bőre tarisznyában hordva szerencsét hozott, s úgy tartották, ha a pásztor a kígyótól el merte venni a bekapott békát, hét főbűne megbocsáttatott. Ha Szent György nap előtt talált kígyó nyelvét ostornyélbe befúrták, s ezzel hajtották ki tavasszal a nyájat a legelőre, akkor azt abban az esztendőben elkerülte a marhavész. A hat évig tarisznyában hordott kígyóbőrt újhold péntekén napkelte előtt, rontásra lehetett használni. Az állattartás megszabta életmód nem tette lehetővé a pásztorok számára a vallásgyakorlásnak a parasztság körében megszokott módját. A nyáj legeltetése, őrzése, gondozása, és a templomtól való viszonylag nagyobb távolság miatt sem volt mód a falusi vallási életbe való teljes mértékű bekapcsolódásra, de a pásztorok jelen voltak a faluközösség ünnepi alkalmain. Az 1725-ből való rendtartás kifejezetten előírta, hogy a pásztorok egyik kezükben gyertyával, a másikban juhászkampóval vonuljanak az úrnapi körmenetben zászlójuk után, mely a juhászkampót tartó „Jó Pásztort" ábrázolja. " A pásztorok vidékünkön elsősorban csak a nagyobb ünnepeken és helyenként csak évente kétszer, Karácsonykor és Húsvétkor, s esetleg télen jártak gyakrabban templomba. A Dunántúlon itt-ott az is szokásban volt, hogy a pásztorok valamely búcsújáróhelyre minden esztendőben elmentek, s kedvelt kép volt a juhászcsaládoknál a „Jézus a jó pásztor" ábrázolása. A pásztorélet hagyományaiban helyet kapott Szent Vendel, Szent Demeter alakja, akiket egyes vidékeken a juhászok védőszentjeként is tiszteltek és akik maguk is „pásztorok" voltak. „Szent Vendel Istennek legkedvesebb pásztora" - mondotta egy cserszegtomaji öregember. Demeter napja (okt. 26.) már a 16. sz.-tól a pásztorok és a mezőgazdasági cselédek szegődtetési napja volt. Állatpatrónusi funkciót töltött be Szent Vendel és Lénárd. A palócok körében a Vendel-kultusz elterjedése a XIX. sz. elejére tehető, az idekapcsolódó tárgyi objektumok, kápolnák, képek, szobrok is ezen időből származnak. A Vendelkultusz nyugat felől terjedt el hazánkban, s főleg a Dunántúl nyugati részén honosodott meg, észak magyarországi előfordulásai szórványosak. Paládi Kovács Attila említi, hogy a barkóság körében „Szent Vendelinus" napját (okt. 20.) különösen Zabaron és Váraszón ünneplik meg, templomba mennek a Vendel tiszteletére bemutatott misére. E napot itt fogadalmi ünnepként tartják, állatvész megszűnésének emlékére. Szent Vendel ábrázolásainak útmenti, templomi szobrokon, templomi lobogóképeken való elterjedtsége ellenére a pásztorművészetben nem találkozunk sem Vendel, sem Demeter alakjával. A palóc vidék vallásos pásztorművészetére vonatkozóan a Malonyay Dezső kiadásában megjelent „Magyar nép művészeté"-nek V. kötetében (1922) a következőket olvashatjuk: „A palóc pásztorember (...) motívumai mások, mint azokéi ott, túl a Dunán, mivelhogy más a palóc lelkivilága is." E sorok írója, Gróh István úgy látta, hogy a palóc pásztorművészetben előtérbe kerülnek az „egyházi, bibliai ábrázolások", melyeken „meglátszik erősen a templom meg az iskola képeinek hatása". Madarassy László szerint azonban lelkiség dolgában aligha van különbség, a dunántúli és a felföldi magyar pásztor között. A dunántúli pásztorok is ábrázolják Szűz Máriát, a templomot, feszületet, angyalokat vagy oltárt, s a palóc pásztorok éppenúgy faragtak világi jeleneteket, és főleg növény- és állatábrázolásokat. " Manga János jegyzi le a dunántúli Tóth Mihály juhász szavait: „Voltak olyan pásztorok, akik szent életükkel tűntek ki (...) és hogy Máriát és az angyalokat láthassák, kifaragták maguknak olyan csudakönyvekből, amiket olvastak. Ezeket a könyveket a búcsúkról hozták maguk144