Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XX. (1995)

Tanulmányok - Néprajz - Limbacher Gábor: A templombúcsúk és egyéb búcsúszerű ünnepek vázlatos története

megünneplése egyszerre, azt legtöbb helyen nemcsak a hívek, de néha a papok sem tudják, azt pedig még kevésbé, hogy van-e egyáltalán a községüknek patrónusa. A templombúcsú története jelentős részt közös a búcsújárás (Wallfahrt) és a búcsú-ajándék (Ablass) történetével, minthogy teológiailag nincs is köztük számottevő különbség, és a népszokásban is sok hasonlóságot és egyezést mutatnak. Már a kezdetleges, természeti népeknél is nyomára akadunk bizonyos helyeknek, amelyeket különösen az istentisztelet tartására, Isten imádásra, dicsőítésére és az áldozatok bemutatására használtak. Búcsúszerű ünnepek tartása az ókor óta megfigyelhető nemcsak a nyugati civilizáció országaiban, hanem török, tatár, arab, hindu s egyéb népeknél is. A zarándoklat szokás a nagy ázsiai monoteista vallásokban is. A buddhisták elzarándokolnak Buddha földi életének különböző színhelyeire. A mohamedánok felkeresik Mohamed földi pályafutásának színtereit, sőt a zarándoklatokkal találkozunk az antik politeista vallásokban is. A jellegzetes mozzanatok legtöbbje majd mindenhol megtalálható, és az idők során meglehetős állandóságot mutatnak. Ilyenek a zarándoklás egyenknt és tömegekben, a kör- és díszmenetek (processio), ajándékok vitele, dísz- és szentjelvények rituális hordozása, áldozások, fogadalmak, közimák, zene és ének stb. Ezek már az ógörög korban s azt megelőzően Egyiptomban és Föníciában is szokásban voltak. Példa az Adonis ünnep, mely szinte valódi búcsújárás számba ment. A nép közel és távol vidékről csoportosan sereglett össze, díszmeneteket tartott, a papok az Isten szobrát, képeket, lobogókat, tömjénes füstölőket körülhordozva vezették a híveket, akik Adonis kertecskéket vittek, mások virágot, zöld ágat tartottak kezükben, búsultak, sírtak Adonis szomorú sorsán zene és énekszó mellett, hogy végre dal és tánc, evés, ivás, öröm és mulatság közt fejezzék be az ünnepet. A görögöknél a Zeusz tiszteletére rendezett olympiai ünnepeken és más búcsúszerű helyeken is templomi szertartásokból, fogadalmakból, áldozásokból, kegyes ajándékok felajánlásából, himnuszok énekléséből, s az istenek valamelyikének tiszteletére rendezett táncjátékokból állott a szokás. A zsidók is nagy ünnepélyességgel avatták föl az Isten tiszteletére emelt épületeket. Mivel Izrael fiai a pusztában nem építhettek templomot, Mózes Isten parancsára elkészítette a szétbontható szent sátrat, alkotó részeivel együtt megáldotta és ugyancsak Isten parancsára külön fel is szentelte, avatta. Később a Dávid király által tervbe vett jeruzsálemi templomot fia Salamon király építette föl (Kr.e. 968-96l-ig) és felszentelésénél már ünnepélyes körmenetben vitték a frigyszekrényt, különböző hangszerekkel és a nép „torka szakadtából" zengett dicsőítő éneket Istenének. Kétszer hét napig tartott a templom felszentelésének ünnepsége. Huszonkétezer szarvasmarhát és százhúszezer kost áldoztak a zsidók Jehova tiszteletére, ahogy az l,Kir. 8,63-nál az ószövetségi Szentírásban olvasható. Király és nép, gazdag és szegény egyaránt ünnepelt, ujjongott, lakmározott és boldognak érezte magát. így szentelte föl a király és népe az Úr templomát, és azután is többször ünnepelték a dedikáció-ünnepet nagy ünnepélyességgel, buzgó imával és nagyszerű áldozatokkal. l.Macch.4,59. és 2.Macch. 10,5-7. szerint a pogányok által megfertőztetett jeruzsáleumi templom oltárának újbóli fölszentelése után Júdás Izrael egész közösségével együtt örök időre meghagyta a zsidóknak, hogy ezen fölszentelés hálaemlékezetét évenkint nyolc napon át ünnepeljék meg. Már ekkor szó esik a patrónust dicsőítő énekekről és a templom fokozott ünnepi díszítéséről. Az Újszövetségben a keresztények eleinte többnyire csak magánházakat rendeztek be istentiszteleti célra, az üldözések korában pedig félreeső helyeket, erdők odúit, hegyek sötét barlangjait és földalatti rejtekhelyeket, katakombákat kellett felhasználniuk. Ezek avatásáról nincsenek feljegyzéseink. ' A 3. században már több tucat keresztény templom épült, de nyilvános és ünnepeélyes templomszentelésről csak az üldözések megszűntét követő évből (314) van adatunk, amikor Paulinus püspök fölavatta az általa épített székesegyházat Tyrusban. 335-ben Jeruzsálemben I. (Szent) Szilveszter Pápa szenteli föl a Nagy Konstantin császár emelte Szentsír-templomot fényes szertartások közepette, nemsokára rá az antiochiai aranybazilika felszentelése következett stb. Ezidőtől általánossá vált a templomok nyilvános és ünnepélyes fölszentelése, mely a legnagyobb ünnepek sorába tartozott, és a zsidók példájára ezentúl már a fölszentelés évfordulónapjait is hasonló ünnepélyességgel ülték meg, mégpedig a dedikációt és az évfordulóját egyaránt 8-8 napon át. A felszentelés évünnepére a legrégibb adat egy IV. századbeli jeruzsálemi zarándoknő leírása az imént említett Szentsír templom búcsújáról. Eszerint messze vidékről eljöttek erre az alkalomra a szerzetesek, mert „bűnnek tartották volna, ha valaki ok nélkül elmarad ily nagy örvendezésről és ily tiszteletre méltó napokról. 131