Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XIX. (1994)

Tanulmányok - Történelem - Balogh Zoltán: Vendéglátás Salgótarjánban 1890–1922

1893-tól a várossá válásig a vendéglátóiparban összesen 64 engedélyt adtak ki. Az engedélyesek több mint egyharmada nyitott vendéglőt, újabb szállodákat is létesítettek. Ezek közül a legjelentősebb a Pannónia volt, amelyről először egy Népszava tudósításból értesülünk. 1894. május elsejének munkabeszüntetéssel és táncestéllyel való megünneplését a „Pannónia Szállodában" nem engedélyezte a szolgabíró. Az újabb szállodák - így a Pannónia is - hamarosan kávéházi és vendéglői iparengedélyt is váltottak, mert a kor üzleti gondolkodása szerint minden valamire való szállónak kellett, hogy legyen étterme és kávéháza. Ugyanakkor rákényszerítették a vendéglátósokat az üzletkör kibővítésére a fenntartás és üzemeltetés költségei, nem utolsósorban pedig a vendégek minél teljesebb kiszolgálására irányuló törekvés. Ilyen kávéházzal és vendéglővel ellátott szálloda működésére 1899 és 1912 között még 10 engedélyt adtak ki a hatóságok. Ez nem jelentette azt, hogy ennyi szálloda üzemelt volna Salgótarjánban. 1914-ben ezekből négyet tartottak nyilván. A Badacsony, a Korona helyébe lépett Hungária, és a két legpatinásabb szálloda a vadász és a Pannónia állt a közönség rendelkezésére. Sokkal inkább arról volt szó, hogy a kávéházak igen gyakran cseréltek gazdát. Jó példa erre a Korona szálloda, vendéglő és kávéház, amely 1902 és 1908 között négy bérlőt is megélt. A sokszor divatból, a gyors meggazdagodás reményében kávéházat nyitók hamar elbuktak. Nem számoltak azzal, hogy a kávéház olyan üzem, amely viszonylag nagy tőkebefektetést és lekötést igényelt. A helyiség bérlete, üzemeltetése: fűtése, világítása, a személyzet bére is jelentős kiadást emésztett fel. Bár a kávéházi fogyasztás nagy hasznot is hozott, a kávéházi üzlet azonban igen érzékenyen reagált a forgalom legkisebb ingadozására is. Ugyanakkor a kávéházak gyakori cseréjéből is meglehetett gazdagodni. A fentebb említett okokhoz társult, hogy az önálló kávéházak nem versenyezhettek a minden tevékenységet egy fedél alatt összpontosító szállodákkal, éppen ezért a kávéházi szolgáltatásokat igyekeztek vendéglői ellátással is kiegészíteni. Salgótarján polgári közönsége nem is nagyon tudott eltartani csak 2-3 önálló kávéházat. Az 1912-es országos nyilvántartás Ponyi István „Hazám" kávéházát tartotta említésre méltónak, amely szintén nyújtott vendéglői szolgáltatásokat is, és telefonnal is el volt látva. A század eleji Salgótarján kávéházi életéről nem túl hízelgő képet festett a helyi sajtó. „A mi kávéházaink legtöbbje olyan tanya, mely rejtett zuggal szolgál a törvénybe, tisztességbe ütköző különböző cselekmények elkövetésére. Ezek között a legerősebb a hazárdjáték. Nem új dolog rég ismert kórjelensége ez kávéházainknak." Az egyik kávéházban pl. egy kisiparosokból, ügyvédekből, kiskereskedőkből álló társaság több száz, egyikük pedig 1400 koronát veszített a makaó nevű játékon. Mint később a Korona kávéház tulajdonosának tiltakozó nyilatkozatából kiderült az eset a Pannónia kávéházban történt. Kellett is vigyázni a Korona tisztes hírnevét, mert a legtöbb zűr - a sajtó rendőrségi jelentései szerint - ott volt. Általános lehetett azonban Salgótarjánban a kávéházak kártyabarlang szerepe, a legelitebb helyeken: a fent említett Pannoniában de a Vadász szálloda kávéházában este, nem ritkán nappal is belépő egymás mellé rakott asztalokat talált, ahol „veszettül csapkodták a kártyát". Az itteni helyzetre is ráillett Benedek Elek megállapítása a fővárosi kávéházak erkölcsi mételyt terjesztő szerepéről, hogy a kávéházakat nem is a jövedelemből, hanem a kártyapénzből tartják fenn. Az 1890-es évektől a várossá válásig tartó időszakban meglepően kevesen tartottak igényt kocsmatartási engedélyre. Számuk a kantinosokkal és bodegásokkal együtt sem érte el a tizet. Meglepő ez azért, mert 1890-1900-ig Salgótarján lakossága több mint másfélszeresére emelkedett. Mivel új gyárak is létesültek (üveggyár, gépgyár), hihető lenne, hogy a munkásság kikapcsolódását elősegítő intézmények is nagyobb számban keletkeznek. Figyelembe véve azonban a kor hivatalos felfogását miszerint a kocsmák és vendéglők alig különböztek egymástól szolgáltatásaikat tekintve (ekkor még a kocsmában is lehetett melegételt kiszolgálni), a vendéglők nagy része kocsma lehetett. A szakma azonban igyekezett különválasztani a két szolgáltatást. Megerősíteni látszanak ezt a vendéglősökről készített országos nyilvántartások. 1892-ben pl. csak Barabits Lajos, 1895-ben már öten, de még 1912-ben is csak heten szerepelnek vendéglősként. A vendéglős mesterséget csak 1920-ban kötötték képesítéshez, addig elegendő volt a hatóságoktól iparigazolványt váltani. A kocsmákban is jobban csúszott a fröccs, ha egy kis sült kolbász vagy pörkölt akadt előtte. A kocsmák számának növeléséről hozott határozatokat a képviselő-testület. 1894-re így egy év alatt 21-ről 32-re emelkedett a számuk. A salgótarjáni elöljáróság igen sajátosan értelmezte az 1888as italmérési törvénynek az italmérések számának korlátozásáról szóló kitételeit. Eszerint a kimérési engedélyek számát az állandó és hullámzó lakosság szükségletére, a közlekedési, forgalmi, társadalmi 40