Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XIX. (1994)

Tanulmányok - Történelem - Horváth István: Sztranyavszky, a cár

és elzülleszteni akarja, akinek a nemzetköziség az eszménye és célja, az a zsidó mindenkor szembe fog találni magával engem." Az ezer esztendős magyar királyság eszményét tartotta a főispán a legfontosabb vezérelvének. A korábbi program beszédeiből ismerősnek tűnő gondolatát is hallhattuk tőle, amelyből kitűnt, hogy továbbra is „a földművelés, ipar, kereskedelem megértő harmonikus együttműködését" tartja mai legfontosabb feladatának, azonban a hogyan - konkrétságát ez alkalommal is mellőzte ünnepi beszédében. . Főispáni feladatainak ellátásához „a köztisztviselői kar" felkarolását látta fontosnak. Véleménye szerint azért is, mert ez a társadalmi csoport „az ország legsúlyosabb helyzetben" lévő közössége. Nagy bizalommal fordult a „nógrádi gazdákhoz", akikhez az a közös élmény is fűzte, hogy ők „a pacsirta dalát, a fülemüle énekét, a fürjmadár pitty-palatty szavát" érették és tartották a legfontosabbnak. A gazdasági romlással küszködő magyar viszonyok közepette is furcsának tűnhetett felfogása: a nógrádi gazda szereti a földet, de „nem azért mert megélhetést ad", hanem mert szereti „annak minden rögét, a tavaszi napsugár és szellő nyomán kelő porát", „a ringó búzakalászt sem azért, mert megtelik a zsák belőle, hanem mert az a magyar föld termése, ...a magyarok Istenének áldása." Az ünnepi főispáni székfoglaló beszéd befejező részében Sztranyavszky Sándor szólt elődjeiről. Viszonylag röviden a közvetlen elődről dr. Huszár Aladárról, akinek a kulturális munkálkodása előtt „tisztelettel" hajlott meg. A korábbiakról - gróf Degenfeld, Török Zoltán, Mailáth Géza - már részletesebb méltató szavakat mondott. E szerint, példaképei ők, minden igaz magyarnak, aki „hazájáért és a közügyért önzetlenül és önfeláldozóan" akarnak dolgozni. Külön is méltatta Prónay Mihály főispánt, aki tíz éven át „férfias eséllyel irányította Nógrád vármegye sorsát" a mindenki által ,joggal nagyrabecsült" Nagy Mihály alispánhoz külön is méltató szavakat küldött. A székfoglaló beszéd hűen visszaadta Sztranyavszky Sándor akkori nézeteit, személyes karakterére is bepillantást engedett. Mindezekről a nógrádi közélet ismerőjének volt már korábbi ismerete, benyomása. Úgy tűnt tehát, hogy az ünnepi beiktatás zavartalanul folytatódott tovább a boldog béke szellemében, akkor is amikor a vármegye hivatalos szónoka, Pongrácz György, a vármegye főjegyzője emelkedett szólásra. „A vármegye évszázados hagyományaihoz" kapcsolódóan bevezetőben is leszögezte: „Méltán töltheti el" Sztranyavszky szívét, jól eső büszkeség, midőn az ország kormányzójának kegye éppen ennek a vármegyének az élére állította", mert ez hősies vármegye. „Egyedüli volt Magyarország vármegyéi közül abban a tekintetben, hogy önerejéből mentse meg székhelyét és területének java részét, a betolakodó ellenséggel szemben." Ezzel a legutóbbi időszak eseményeire utalt a főjegyző, amikor épp, a főispáni beszédben kissé mellőzött Huszár Aladár vezetésével fegyverrel akadályozták meg 1919 elején egy csehszlovák légiós csoport tartós balassagyarmati berendezkedését. A kissé disszonáns főjegyzői beszéd azonban tovább folytatódott: „óhajtom - mondta a főjegyzőmegtalálja Méltóságod mielőbb az utat a vármegye közönségének lelkéhez". Mert „Nógrádot boldoggá csak azt tudta tenni, akit a vármegye népe nemcsak főispáni székbe, de lelkébe is beiktatott." Pongrácz György emlékeztetett arra az időszakra, amikor Sztranyavszky Sándor „mint kezdő fiatal ember részt vett a vármegye közéletében". Beszédének további részében pedig - lényegében a főispáni székfoglalóval polemizáló, de legalábbis elveiben is kiegészítő - gondolatokat ajánlott az új főispán figyelmébe: „elsősorban nógrádinak érezze magát". ,A vármegyét eredményesen kormányozni idegenek soha sem tudták." „Jusson emlékezetébe, hogy Nógrád barátságos arculatú dombvidékét, valaha ősi piros rokolyáiban dolgozó, dalos nép lakta." A jókedvű kacagást, „a feléjük törő pénzhatalmak kíméletlenül elrabolták". A vármegyét tegye boldoggá a főispán, legyen vármegye párti. Továbbiakban a szónokló főjegyző érzelemdús beszédében kérte a főispánt a „magyar Szent korona eszményére" alapozó politika folytatására, és „habozás nélkül vezessen bennünket a nagy cél felé, a magyar királyság határainak visszaállítására. Legyen az Ipoly túli magyarok főispánja is." Mindezekhez a feladatokhoz „felajánljuk a vármegye közönségének és tisztikarának erélyes és őszinte támogatását". A tisztikar „önérzetes és független", de „a vármegye sorsáért aggódó férfiakból" áll, akik meg vannak győződve, hogy a főispán „tiszta erkölcsi" felfogású, érett, politikailag iskolázott és „nem fogja itt a hazug és nagy szólamokban ragyogó, de üres, jelszavas politikát szolgálni". A tisztikar „nem a túlfeszített ambíciók, vagy személyes érdekek kielégítéséért kínálkozunk, hanem hazánk iránti kötelességünket kívánjuk ezzel önzetlenül leróni."" Az idős főjegyző tapasztalataira, a nógrádi tisztségben eltöltött éveire alapozva engedhette meg magának a főispánénál terjengősebb, azt finoman kioktató beszéd elmondását. Úgy tűnt, hogy nemcsak egy koros tisztviselő magános tettével találkoztunk a főispáni beiktatás során.