Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XIX. (1994)

Tanulmányok - Történelem - Cs. Sebestyén Kálmán: „Fekete Csütörtök”

tási székhelyekre összpontosítottak nagy erőket. így Salgótarjánból is a csendőrök egy részét átirányították Fülekre. Erre utal a Salgótarjáni Hírlap egyik cikke: „De sem derék rendőrségünket, sem csendőrségünket nem akarom bántani, mert tudom, hogy honn (sic!) lettek volna mindnyájan, nem történik az ami történt."" Az események leírásánál reggel, a Vadász szálló előtt „négy csendőr és a hatósági közegek"-ről történik említés. Ezen kívül a postahivatal védelménél van jelen egy rendőr. Ellene mond a jelentős karhatalom jelenlétének az a megállapítás is, amely szerint „hanyagság volt hatóságunk részéről, hogy a kellő óvintézkedéseket meg nem tették,... nem gondoskodtak idején, hogy a választás napján itt katonaság vagy legalább elég csendőri fedezet legyen"." A község vezetőinek többsége, akik időben intézkedhettek volna, szintén Füleken tartózkodtak hivatalos minőségben. Részben a választási bizottsághoz beosztva, részben a törvényben előírt módon. Ez utóbbi szerint a „választók személyazonosságának ellenőrzésére... községekben a községi bíró vagy helyettese és valamelyik községi esküdt vannak hivatva, kik e czélból a választás helyén megjelenni s a záróra alatt is jelen lenni tartoznak."" (Füleken a szavazás este 11 óráig tartott.) A Salgótarjánban maradt intézkedésre jogosultak ugyan tettek egy rendkívüli lépést a korai zárórák elrendelésével, de az esti zavargások minden bizonnyal meglepték őket és későn intézkedtek. S ehhez hozzászámíthatjuk, hogy a katonaság mozgósítása és átirányítása Kisterenyéről szintén időbe telt. A becslések szerint 3-4000 fős tömeg megfékezésére valószínűleg kevésnek érezték a jelenlévő erőket. A zavargások helyszínét figyelembe véve, annak északi részének közelében a „városháza", déli szélének közelében, a Szilárdy major egyik épületében, a csendőrörs volt. A tömeg egyik épületet sem közelítette meg, hanem a posta és zsinagóga körüli (Fő utca - Régiposta utca találkozása) rombolások után a vasúton túlra, a bányakolóniára csapott át. Minden bizonnyal szerepet játszott ebben, hogy a jelenlévő karhatalom az előbb említett két fontos épület biztosítását látta el. Talán e miatt tűnt úgy a kortársaknak, hogy a hatóság asszisztált a tüntetéshez, s ezért ragadtathatta magát a Salgótarjáni Lapok cikkírója arra a kitörésre, hogy: „Nem vagyunk Oroszországban, ahol a hatóság emberei lázítják a népet, ahol a hatósági közegek senkinek sem felelősek.""" A tudósítások szerint a tüntetés idején többször elhangzott „abcúg zsidó kiáltás mellett, nagy kődarabok repültek minden ablakba, még az emeleti ablakokat is beverték."" ' Azonban elhamarkodott dologi lenne ez alapján antiszemita megmozdulásnak feltüntetni január 26-át. Ezt cáfolják a név szerint említett sebesültek. „Breiner Kati nevű kis iskolás lánynak az ablakon dobott kő több fogát ütötte ki" - írják egy helyen. A másik áldozat dr. Lővinger Rezső városi orvos, akit kocsijából húztak ki. De ebbe a képbe semmiképp sem illik bele Kemény János postafőnök, ki a fején vérzett több helyen és a legsúlyosabb sebesült, Patay asztalos felesége, kit „péntek reggel operálni kellett."' Hogy mégis izraelita személyek szenvedték a legnagyobb károkat, azt egyszerűen a rombolás helyszíne magyarázza. A kereskedők és iparosok többsége a község akkori központjának számító Fő utca és Zsidó (később Régiposta) utca által határolt területen lakott és tartott fönn üzletet. Ha más oldalról közelítjük meg az előbbi híradást, talán közelebb jutunk az események magyarázatához is. 1905-ben a község vezetésében- és a nagyvállalatok helyi irányításában is - közel 50%-os arányban részesedtek izraelita hitfelekezetűek. A választópolgárok között hasonló volt az arányuk. Éppen ezért kizárt dolog, hogy bármelyik párt átmeneti előnyök, vagy megtorlás, megfélemlítés céljából a tömeget ráuszítsa hittársaira. Hisz még élénken éltek az emlékezetben az 1880-as évek elejének pogromjai; nem egy Salgótarjánban letelepedett család menekült a galíciai üldözések elől. A fentebb leírtak alapján az események egyfajta rekonstrukciója a következő lehet: valamelyik párt (ebből a szempontból mindegy melyik) kortesei szervezhettek szimpatizáns megmozdulást, amelynek célja nem lehetett több a választók éltetésénél. Erre utal a résztvevők köre, kik a községben lakó fiatalok, főként tanoncok, házi alkalmazottak stb., az úgynevezettt „alsóbb néposztály" köbéből kerültek ki. Tehát nem mozgósították a községet körülvevő acélgyári, bányai és a déli terület (üveggyár, Hirsch és Frank) kolóniáinak munkásságát. (A Hirsch és Frank gyárban és a „Rimamurányi"-ban egyébként feszült volt a helyzet, amelyet jelez, hogy nem sokkal később sztrájk robbant ki mindkét helyen.) Hasonlóan ezt erősíti, hogy a reggeli incidens után sem gondoltak komolyabb fegyveres erő összpontosítására a hatóságok (amely viszont a község vezetésében kulcspozíciót betöltő szabadelvűekre veti a gyanú árnyékát a tüntetés kezdeményezésében). Este, a reggelihez hasonló, egyszerű üdvözlés lehetett a cél, de a biztonság kedvéért délután bezáratták a kocsmákat. A tömeg azonban átlendülve egy ponton, önállósította magát és az éltetésből rombolás lett. Hozzájárult ehhez a nemcsak a gyárakban, hanem a községben is érzékelhető feszültség a megélhetés körülményeinek romlásával, amely január-februárra mindig kimerítette a tartalékokat. Az elszabadult indulatok ezért 16