Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XIX. (1994)

Tanulmányok - Néprajz - Lengyel Ágnes: A paraszti imádkozás rendje

a paraszti élet rendjét, a parasztember magatartásában mutatkozó kötelező szabályokban látta, az illendő viselkedésben és a néphit táplálta szokásokban, melyek főként a kultúrán belül az életfordulós szokások, a hitvilág és gyógyítás, valamint a táplálkozás és ruházkodás területén valósultak meg. Bálint Sándor ugyanilyen, „A parasztélet rendje" című munkájában a népi kultúra következő területeit tartja fontosnak számbavenni: • Népszokásaink; • A népi hitvilág, vallásos élet; • Születés, házasság, halál; • Jeles napok; • A gazdasági év hagyománykincse; Bálint Sándor tehát a paraszti élet rendjéből kiindulva szintén hangsúlyozza az életfordulós szokások fontosságát, a hitvilág és vallásos élet jelentőségét. Ezek mellett kiemeli viszont az évkor ünnepeinek és gazdasági vonatkozásainak hagyományos elemeit. Nézőpontja meglepő módon közel áll az alapvető tanulmányait ekkortájt és később író M. Eliade fölfogásával. Bálint S. számára a parasztélet rendje, az élet klasszikus fegyelme, olyan illemkódex, másként íratlan törvények, előírások sora, amely a munkának és ünneplésnek, családi és közéletnek, vallásnak és művészkedésnek kialakult formáit, egyén és közösség érdekei, jogai, valamint feladatai közt egyensúlyt teremtő keretként, a közös élet feltételeként - a tájszólás, erkölcs és szokás útján - generációról generációra átörökíti. A rend kategóriáját a magyar nyelvi értelmezésnek megfelelően, elemek szabályos megoszlásaként illetve szabályok és törvények olyan összességeként tekinti, amelyet az adott közösségnek működése érdekében követelnie kell. Számára a rend e kultúra szinkron megnyilvánulását és történeti rétegzettségét egyaránt jelenti. E rendelvű magatartás alapjának a természettől való gazdasági függést és általánosabban a természetközeliséget tartja, s e viszony paraszti szemléletként a lelkes és lelketlen világ, ember és természet kozmikus összefüggését, kölcsönhatását állapítja meg. Az általa leírt, Isten parancsát és az ősök tisztes tanítását hangsúlyozó paraszti rendtartás funkcióból az élet fenséges titkaiba és feladataiba belevitt kozmikus értelmet és ritmikus szabályozottságot húzza alá, amely „a munkát kiemeli a robot sivárságából, a pihenést megmenti az unalomtól, az ünneplést a szórakozássá fajulástól."'

5 Bárth Jánosnak a Magyar Néprajz VII. kötetbeli, a népi vallásosságról szóló összefoglalásának vizsgálati szempontja a népi vallásosságot nem a kultúra egészéhez való viszonyában vizsgálja, hogy az a kultúra rendszerében és szerkezetében milyen szerepet játszik, hanem inkább elsődlegesen vallási jelenségekre koncentrál, számbavéve az egyes összetevőket. A népi vallásosság másfajta áttekintését találjuk Bartha Elek „Vallásökológia" című munkájában , amely a népi vallásosság ökológiai rendszerként való működését, térbeli és időbeli környezeti beágyazódását elemzi, vagyis a „megszentelt tér" és a „megszentelt idő" kettős felosztásával fedi le a népi vallási kultúrát. Bartha Elek jelentős részt épített M. Eliade munkásságára, aki szempontunkból is fontos megállapításokat tett. Vallástörténeti kutatásai során kimutatta, hogy a hagyományos társadalomban élő ember a világot olyannak látja, amelynek szerkezete van, amely isteni műként nem káosz, hanem kozmosz, és amely szerkezetben az istenek már kinyilvánították a szentség különböző megjelenési formáit, módozatait. Másrészt az archaikus kultúrájú ember hite szerint az idők kezdetén kinyilatkozásokban kapta intézményeinek mintáit és viselkedésének különböző szabályait. Adatai alapján Eliade arra a következtetésre jut, hogy a legkorábbi időben az ember valamennyi szervének és pszichológiai folyamatának, valamint minden cselekedetének is vallási jelentése volt, amelyeket eredetileg szintén az istenek nyilatkoztattak ki. A lényegi valóságnak és a kultúrának részleteiben is ilyen isteni eredetű rendként való fölfogását számos, a premodern társadalmak köréből vett példa támasztja alá. Több műveltségi jellemző alapján e körbe tartozik az európai népi műveltség egy meghatározott rétege is, a kereszténység kozmikus fölfogásával. Az isteni eredetű mitikus minta, és teremtő erejének az ismétlés útján történő aktualizálása az a paradigma illetve rendező elv, amelyhez a „primitív" ember az életét igazította. Végső soron e szemléletbe illeszthető kései, recens időbeli példák a magyar falusi népesség köréből a „nincs új a nap alatt" közmondás jelentése olyan értelemben, hogy kezdetben minden szükséges kulturális minta megadatott. Idevonhatónak véljük, és elsősorban nem germanizmusként tartjuk számon a vidékürík idősebbjei körében részben még ma is megfigyelhető az aktív, újító cselekvés helyett a dolgok alakulásában a rendeltetésszerű történést hangsúlyozó, „vót" és „levét" illetve általában a lét igére építő nyelvi és gondolkodási sajátosságot. Ez gyakran olyan szenvedő mondatszerkezettel jár együtt, 129