Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XVII. (1991)

Történelem - Cs. Sebestyén Kálmán: A trianoni béke hatása Nógrád megyében

bányatársulatokat felszólítani, hogy külföldi honos munkásokat (liptákokat) bocsássák el és csak amennyiben arra feltétlen szükség van, bocsátassanak el magyar munkások."

30 A Munka 1924 szeptemberében arról számol be, hogy az SKB RT. Bicske környéki kutatásai eredményesek. „Ezzel kapcsolatban azt az örvendetes hírt halljuk, hogy a bányatársulat nemesszívű vezérigazgatója a szénkonjunktúra romlása folytán a nógrádi szénmedencében szükségessé vált (?) tisztviselői és altiszti létszámapasztást úgy kívánja megoldani, hogy az itt nélkülözhető, kipróbált tisztviselőket a bicskei bányaüzemhez fogja áthelyeztetni, hogy kenyerétől senkit meg ne fosszon. Követendő példa legyen ez más nagyvállalatnak is!" Salgótarján másik nagy vállalata - a Rimamurány-Salgótarjáni Vasmű helyi gyára - azonban olyan gondokkal küzdött, amely az SKB RT-nél nem, vagy nem olyan súllyal jelentkeztek, s a „követendő példá"-ra vonatkozó tanácsot nem tudta megfogadni. Főként a központi, ózdi gyár katasztrofális helyzete sújtotta. 1920 őszén a martinkemencék és a hengerművek a háború előtti termelés 8%-át tudják biztosítani, ezért a Rimamurányi gyáraiból a munkások harmadát kénytelenek elbocsájtani. Az alacsony termelés oka a nyersanyag hiánya. A jelentős ércbányák és telephelyek (Gölnicbánya, Jászó, Rozsnyó, Murányhuta, Nagyrőce, Rimabrézó stb.) a határokon túlra kerültek. Egy 1915-ös felmérés Magyarország vasérckészletét 140 millió tonnára becsülte, amelyből közel 100 millió tonna a Felvidékre esett, s ez azt jelentette, hogy a vállalat számára az eddigi utánpótlás majdnem kétharmad része elérhetetlen. Az igazgatóság a lehetőségeket kutatva több tervet dolgozott ki. Közülük végül Bíró Pál elképzelését fogadták el, melynek lényege az volt, hogy „...az erőfeszítéseknek (kihasználva a cseh-morva-sziléziai vasművek pillanatnyi érdektelenségét) a szepes-gömöri ércvagyon valamiképpeni megszerzésére kell irányulniuk. Megvalósításához a kormány is támogatását adta, s az 1922. március 31-i ülésén hozzájárult a tárgyalások megkezdéséhez. Az eredményről a Bányászati Lapok a Vaskereskedelmi Szemlét idézve számol be: „...Csehszlovákia beleegyezését adná ahhoz, hogy a kitermelt vasérc és egyéb nyersanyagok minden nehézség nélkül szállíttassanak a magyar területen levő gyártelepekre, viszont Magyarország sem akadályozná meg, hogy magyar területekről Wittkowitz és Krompach olvasztói részére vasérc kivitessék." A szerződést 1922 szeptember elején hagyta jóvá a magyar kormány. E mellett a Rimamurányi igazgatósága a cseh „nacionalizálási" törvények elleni védekezésül, s a jóminőségű koksz utánpótlásának biztosítására részvényeket szerzett a Berg-und Hüttenwerks AG.- tői, átadva neki a kartellkvóta egy részét, s így hozzá „való viszonyát bensőségesebbé alakította". A tarjáni gyár gondjait ezenkívül növelte, hogy a saját szénellátását biztosító salgóbányai területek a határ közvetlen közelében feküdtek. A felmérések szerint a szénmező Somoskőújfaluig és Vecseklőig terjed, az utóbbi pedig már az új állam területére esett. Az ebből eredő birtok- és bányajogi problémák megoldását végül a - más vonatkozásban említett - 1927 augusztusi államközi szerződés szabályozta. Azonban ez sem oldja meg az Ózddal való kapcsolattartás kérdését. A világháború előtt a forgalom az 1870-es évek közepén épült, közel 50 km-es Fülek-Bánréve vasútvonalon bonyolódott. Az új helyzet a távolságot több mint négyszeresére növelte Hatvan-Miskolcon át, s így a közvetlen együttműködés minimálisra csökkent. Ebből is eredt, hogy 1924-ben újra az üzemredukció módszeréhez kellett nyúlni. „Mint sajnálattal értesülünk a nyomasztó gazdasági helyzet következtében az acélgyárban hetenkint csak 5 műszakot dolgoznak. A megélhetés amúgy is súlyos gondjait szomorúan befolyásolja e sajnálatos körülmény" - állapítja meg A Munka című lap cikkírója.

37 A vállalat még ebben az évben nagyobb összegű hitelt vett föl egy amerikai pénzcsoporttól, amely mellett területvédelmi és kartell megállapodások kötésével a 20-as évek második felére stabilizálta helyzetét. A városban található másik vasipari üzem, a Hirsch és Frank Gyár is - bár sokkal kisebb volt - szenvedett a Rimamurányit érintő problémáktól, főként a nyersanyaghiánytól. Azonban hullámvölgye sokkal rövidebb ideig tartott. Új tőkék bevonásával és az infláció adta lehetőségekkel élve 1922 elejétől - Budapest-Salgótarjáni Gépgyár és Vasöntő Részvénytársaság néven - már a fellendülés jelei látszottak. A talponmaradás kérdése vetődött föl a megmaradt két nógrádi üveggyár, - a salgótarjáni palack - és a zagyvapálfalvi táblaüveggyár működésében is. (Az elcsatolt területeken voltak a 62