Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XVII. (1991)

Néprajz - Lengyel Ágnes: Fejezetek egy Nógrád megyei falu (Terény) vallási néprajzából II.

Nemzetiségi, kulturális, közösségi identitás terén a fentiek alapján úgy látszik, hogy a terényi evangélikusok számára lényegében adottak voltak a nagyrészt öntörvényű mozgást lehetővé tevő keretek. így körükben viszonylag szervesen és folyamatosan alakulhatott ki az idézeteinkből is tükröződő úgynevezett poliidentitás. Amellett, hogy nem tűnik el szlovák jellegzetességek és kötődések jórésze, eleven, affinis viszony figyelhető meg a környező katolikus magyarsággal, a helyszíni gyűjtéssel vizsgálható, a századforduló tájáig vissznyúló időben. A poliidentitás vonatkozásában - mint ahogy általánosabb kulturális szinten is - fokozott változást az utóbbi évtizedekben zajló generációváltás jelent. Asszimilációs tendenciák erősödnek fel, és a szlovák identitás egyre inkább csak alkalmi időben történő ünnepi rendezvényrészvételekben ölt testet. A vallási élet változása Előző, napszakokhoz fűződő imákkal foglalkozó munkánkban kimutattuk, hogy az egyének napi imarendjében megfigyelhető a szokásszerű állandóságra való törekvés. Az évkor imádkozási szokásait vizsgálva előzetes elvárásunk az volt, hogy az imaalkalmak gyakorisága, az imádkozás intenzitása az egyházi ünnepek jelentőségével függ össze. Ez részben igaz (Advent-Karácsony; Nagyböjt-Húsvét), másrészt viszont, összefüggésben az egyházi ünnepek számának több évszázad óta tartó csökkenésével, egyszerűbbé, hangsúlytalanabbá válásával, eltolódás figyelhető meg az évkor imádkozási alkalmaiban az újabb egyházi hatások befogadásának javára - elsősorban a római katolikusoknál. A változást jól mutatja a következő példa: „Szent Borbálához nem szoktam imádkozni, pedig a védőszentem, de azok már olyan régi, régi szentek."

1 Az egy helyütt talált, régebbi Aranykorona imakönyvben (sokadik kiadás 1888-ból) még találni Szent Borbálához és más olyan szentekhez imádságot, melyek a modernizálódó egyházi gyakorlat hatására az újabb imakönyvekből kiszorultak. A nép, mely tapasztalatunk szerint szorosan kötődik a hivatalos egyházi élethez, az előzőek hatására sokat változtatott elődeinek imaszokásain. Az ünnepnek nem a napján, hanem a rákövetkező vasárnap való megtartása (pl. Áldozócsütörtök, Űrnapja, Mária-ünnepek stb.), a paphiány (és következtében roráte, éjféli mise stb. elmaradása) számos hagyományos ima, és imaalkalom megszűnésével jár együtt. Ugyanakkor például a Nagyböjtben vendégpap által tartott három napos lelkigyakorlat, a minden hónap 13. napján tartott „engesztelő szentóra", a vasárnaponkénti „többlet engesztelő szentóra", a Medjugorjei Mária-tisztelet, Pió atya, Kolbe atya, Lipót atya tisztelete, a fellendülő egyházi irodalom aktívabb befogadása stb. új alkalmakat és szokásokat teremtett. A fenti megállapítások természetesen a katolikus vallásosságra vonatkoznak. Az evangélikusoknál nagyobbfokú állandóság, a szokások kisebbmérvű megváltozása figyelhető meg. Itt eleve kevesebb ünnepet tartottak számon, pap nélküli templomos összejövetelek nem alakultak ki, a házaknál nem tartottak a múltban sem vallási jellegű összejöveteleket. A nép számára hagyományosan az ünnep nagyobbrészt az egyházi ünnepet jelentette, melynek átélésében hozzátartozott a böjttel, virrasztással, imádsággal, sütés-főzéssel, takarítással, ünnepi öltözettel stb. való készülődés. A feldíszített templombelső, az összetettebb színpompásabb liturgia, az énekek a népi vallásosság igényét elégítik ki. Az egyházi ünnepek többségéhez valláson kívüli, vagy ahhoz csak lazán kapcsolódó szokás- és hitcselekmények fűződnek, melyek részletes leírásában a néprajzi irodalom bővelkedik. Ezek mutatják, hogy a népi tudatban a szent és a profán, a tételes valláshoz kapcsolódó és a mágikus eljárás nem volt elválasztható vagy egymásnak ellentmondó. Ugyancsak erre mutat az ünnepekhez kapcsolódóan például a szentelmények paralitugrikus felhasználása - mely azonban már leginkább csak az idős korosztály körében ül. az emlékezetben él. Terényben az evangélikus és katolikus felekezet lányai, asszonyai viseletükkel egyaránt kifejezték az ünnep jellegét. A viselet színe összhangban van a liturgikus színekkel. Révész István 1944-ben leírja a nagytarcsai evangélikus gyülekezet nőtagjainak ünnepi öltözeti színrendjét. Nagyjából ez egyezik a terényivel, ahol eltérés mutatkozik, zárójelben jelezzük. Legfőbb kü288