Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XVII. (1991)

Néprajz - Limbacher Gábor: Máriácska káponkája I.

ton van. Azt egyszer aszongya elfelejtették a gyertyát elótani, beleesett a ruhájába neki, megégett a ruhája neki. (...) ...elfelejtették elótani a gyertyát, azt eldőlt vagy hozzáért alul a ruhája, és megégett a teste a Szűz Máriának. S akkor ugye, hát úgy akarták ők bevitték a sekristyébe -, hogy a pap, hogy majd egyszer temetési alkalommal eltemetyik azt a testet. Egy asszony meg álmodott vele. Ez az asszony, aki oszt elkérte. Álmodott vele, hogy Veronkám! Aszongya mentsél te ki engem, azt mondja, hogy no, ott van a testem a terényi sikrestyében, a ministráns ládában, ruhaládába. Az nekem nagyon rossz, amikor hánnyák-vetyik, dobálják a testemet ott aszongya (...) a ministránsok. Azt akkor elment az az asszony a terényi harangozóho, Csipkárik Jana bátyának hittak , akkor oszt áztat mondta az asszony, hogy gyere el velem Jana aszongya, nyisd ki a sikrestye ajtót! Azt mondja minek? Majd megmondom ha odaérünk! Mikor oszt mondta és kinyitta, akkor azt bementek a serestyébe. Most nyisd föl Jankóm, aszongya, a ministráns ládát! Mikor fölnyitta, úgy találta a Mária-testet, ahogy Mária mondta neki. Hogy ide-oda vót hányva a ruhák között. Akkor azt ment be a paphoz az asszony, hogy elkéri, majd ő áztat megcsináltatja, hogy van ott neki egy kis asztalos, azt nem akarta a pap neki adnyi, hogy az nem gyerek kezébe való így meg úgy, mer aszongya mink áztat majd egy alkalomval aszongya temetés alkalmával eltemetjük. Akkor elkúdte az urát, oszt őneki is azt mondta (...). Azt mondta aszongya az ember neki: nézze csak, aszongya az én feleségem nem olyan asszony, aki ilyesmit a gyerekek kézibe adná. Akkor azt átadta neki, elhozta, és akkor vót egy asztalos, fiatal kis legény, azt elhítta megnézni, hogy nem-e tudná áztat megcsiná készíteni azt a hibákat a kézibe (...). (...) Oszt akkor, mikor az asszony, hát elhítta kőmíves embert, hogy majd kivágják a falat mert először a ház falába akart a szobornak fülkét vágatni akkor meglátta az ember, hogy ott, hogy van az a hel, aszongya Veronkám! Ha már erre annyit reszkírozta rá, nézd há itt lesz ennek legszebb hele aszongya. A kőműves mester olyan mindentudó ember vót, megcsinát kemencéket meg miket, meg úgy falakat is. Azt akkor azt mondta, ha má ennyit ráreszkiroztá, ne ide tegyük aszongya. Nézd ott lesz neki a legjobb, a legszebb hele, de szép hele is van. (...) És akkor amikor áztat fölszentölték, má édesanyám itt vót Szandán menyecskeként. Két nap vót aszongya, mikor ez a fölszentelése vót neki, meg sok nép. No azt akkor ment arra egy reggel, mikor már a Szűz Mária be vót oda szépen ruházva, feltéve, mentek nézni, egy idős ember, Pálok Jana bátyának hittak, az látta meg. Aszongya a Szűz Máriának egy kezin hat ujja van, majd jó lesz billegtetni aszongya a klanétát vele! így e! Azt akkor ment kaszányi. Akkor délután Pálok János bátya elvágta kaszával az egyik ujját. Úgyhogy itt el is köl, el köllött dobni neki. No azt akkor, mikorra mán megcsinátatta a szobrot Verona, az a kis fiatal legény szépen megcsináta, így, ahogy most van, ő is festette ki, nem a faluba való legény volt, a temető felé lakott egy bérelt házba, s itt a faluba dolgozott ő, ilyen asztalos munkát. Akkor azt kérte őtet az asszony, hogy legyen szíves elgyünni, levágni az ujját. A Szűz Máriának hat ujja van. Azt mondta, hogy én megcsinányi megcsinátam, de én gyilkoló eszközvei nem nyúlok a Szűz Mária testihö! Nem is ment. Hanem akkor oszt álmodta az asszony azon éjjel, Veronkám! Menj föl a padlásra, azt a szarufa mellett van a metszőolló, azt egész nyugodtan vedd le, azt vágd el az ujjamat, vágd le onnan. Azt aszonta az asszony, hogy ő alig, hogy csak hozzá értette, már levált. Azt akkor befestette az a fiatal legény azzal a lagval, ami tudja, hát ott is mint a seb, hát maradt vóna ott neki?"(7) A Mária-szobor egykori megégésével kapcsolatban utalunk rá, hogy az iskola az 1830-as években „megégett" , bár természetesen ebből nem következik egyértelműen az iménti történettel való összefüggése. A kápolnához közel lakó idős asszony: 7. „Én azt a gondozóasszony mamikájától, öreganyjától hallottam. Egyszer az öreg mamika beszélte, Márton maminak hittük őtet. Az beszélgette, libáknál vótunk, együtt jár255