A Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XVI. (1990)

Közlemények - Peák Ildikó: Külföldi modern képzőművészeti kiállítások és fogadtatásuk a két világháború között

tikája ma már annyira ismertté vált külföldön is, hogy az idegenek mai művészetüket már nem is merik hozzánk elhozni. Tévednek, mert bürokráciánk ízléstelenségét összetévesztik a közönség jobbik részének hajlandóságaival."

39

Ez valószínűleg más külföldi kiállításokra nézve is igaz lehetett. A kínai után 1931 május másodikán egy másik távol-keleti, egzotikus ország kiállítása nyílt meg a Nemzeti Szalonban — Japáné. A Japán Császári Képzőművészeti Akadémia közreműködésével rendezett kiállítást a kormányzó nyitotta meg. A kiállítás valószínűleg egyfajta politikai közeledés záloga lehetett az egyre militánsabb és nacionalistább Japánhoz. A Berlint és Düsseldorfot megjárt kiállításról szólva Farkas Zoltán azt írja, hogy Japán modern művészete hanyatlott a régihez képest, mivel nem közvetlenül, friss elemekből építkezik, hanem már egy kifinomult civilizáció terméke.

40 A kiállítás valószínűleg mégis nagy sikert aratott a finom és bravúros technikájú anyag következtében. Sajnos, az 1932 májusi I. Osztrák Alpesi Kiállításról, az 1933—34 telén rendezett holland reprezentatív grafikai kiállításról számomra nem hozzáférhető anyag híján nem tudok mit mondani. 1935. november 14. és december 4. között újabb reprezentatív osztrák kiállítást látott vendégül a Nemzeti Szalon. Az ezúttal bemutatott kollekció hivatalos védnöke maga a szövetségi kancellár volt. A kiállításon csak élő művészek vehettek részt, ezért az osztrák szecesszió mesterei — Schiele és Klimt — nem szerepeltek a kiállításon. Hasonló okokból maradtak ki más munkásságú, de jeles alkotók művei is (Egger-Lienz, Anton Faistauer, Anton Hanak). Azt viszont már Genthon István sem tudta magyarázni, hogy a „legnagyobb élő osztrák festő", Kokoschka miért nem vett részt.

41 Genthon továbbá megállapítja, hogy a kiállított anyag változatos, de kissé fáradtan hat. Az új osztrák művészek nem konzervatívok, „...de a kezdeményező erő hiányzik belőlük. Rendkívül kulturáltan és tudatosan festenek, meggyőzni azonban kevésbé tudják a szemlélőt." 1936. január 11—26. között a műcsarnokbeli olasz kiállítással egy időben dán művészeket látott vendégül a Nemzeti Szalon. Úgy tűnik, az egyidejű hatalmas kiállítás árnyékában elsikkadt a dánoké. Péter András is ebben az értelemben ír róla: „Úgy méreteiben, mint művészi jelentőségében távol áll az olasz művészet nagy bemutatójától a modern dán művészek kiállítása (Nemzeti Szalon). A résztvevők, sajnos nagyrészt elavult naturalisták, modern művészeik viszont részben a francia posztimpresszionisták befolyását árulják el."

42 A Nemzeti Szalon 1936-os Évadját megnyitó csoportkiállítás vendége egy osztrák származású, indián témájú képeket festő amerikai művész — Winold Reiss (a kiállítás magyar résztvevői: Molnár Géza, Bartha Ferenc, Kábái Szabó, Pataky Ferenc — festők, Sümegi-Schrotta, Turchányi, Zólyomi-Zierlich — szobrászok). A Művészet névtelen kritikusa elismeri a művész hibátlan technikai tudását, alkalmazkodását a kortárs ízléshez. Ugyanakkor hiányolja a „lelket", melegséget az erősen síkszerű festményekből.

43 Az 1936-os év francia kiállítása még „avantgárdabb" jellegű, mint az 1929. évi. A Nemzeti Szalonban november 7. és 21. között kiállító „Les Artistes Musicalistes" művészcsoport nevéhez s manifesztációihoz híven „szimfonikus művészetét" mutatta be a közönségnek. A csoport már kiforrott egységként lépett a magyar érdeklődők elé (első manifesztációjuk 1932 áprilisában a „Comedia" április 17-i számában jelent meg, a második pedig a II. Salon katalógusában, továbbá számos cikk volt olvasható róluk és tőlük francia és külföldi lapokban). A csoport teoretikusa, a kiállítás rendezője Henri Valensi volt. Céljuk a spontán zeneiségre való törekvés, a színek, formák, vonalak zenei összhangzattá való olvasztása — a konkrét valóság tökéletes átalakításával. Az Erdélyi Helikonban Gy. Szabó Béla ír kritikát a kiállításról .^Megállapítja, hogy akor valóban szellemi síkra tolódott el és ez magyarázza a „szimfonikus művészek " kísérletét. Ugyanakkor, szerinte „...az odavetett vonal, vagy színfolt (beleértve a fekete-fehéret is) az agyat azonnal működteti, mely annak értelmét keresi..." Gy. Szabó tehát tagadja az 334