A Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XVI. (1990)

Közlemények - Peák Ildikó: Külföldi modern képzőművészeti kiállítások és fogadtatásuk a két világháború között

„...Műcsarnok szűkkeblű volt gazdája, a Képzőművészek Egyesülete határozta ezt így egyszerű önzésből. Ugy képzelte, hogy a külföldi műtárgyak helyett majd magyar művészek munkáit vásárolja a közönség..."

3 Elek Artúr a továbbiakban kifejti, hogy a kiállítás legnagyobb hibája, hogy nem jellemzi a modern angol művészetet: „...meg kell adni, a mai angol festészet számos híressége szerepel benne egy vagy több művével, de egyik sem olyan munkájával, amely művészetét méltón képviselné. Több híres mester viszont teljesen hiányzik a gyűjteményből, hogy csak néhányat említsünk: Sir William Orpen, Sir Albert East, John Lavery, Arthur Packham... Nem egyiknek a Szépművészeti Múzeumban is függ olyan képe, amely képességeiről helyesebb fogalmat ad, mint a műcsarnokbeliek."

4 A kiállítás tanúságát Elek Artúr abban látja, hogy inkább ne hívjuk meg hozzánk a külföldet, semhogy ilyen hamis képét mutassuk képességeinknek. Ugyanakkor a külföldi kiállításokra mégis nagy szükség van Magyarországon a kitekintés, a tájékozódás miatt. A dilemma megoldása a kritikus szerint az, hogy nekünk magunknak kell a saját igényeink és céljaink szerint megszerveznünk a külföldről hozott gyűjtemények kiállítását. Még keményebben kritizálja a kiállítást Rabinovszky Máriusz a Magyar Grafikában: „A giccs nemzetközi. A müncheni Glaspalast, a párisi Salon, a londoni Akadémia és a pesti képzőművészek egyesülete egy húron pendül. Az az ötven kép és szobor, melyet a mai angol művészet »reprezentánsául« ideküldtek, éppen úgy szerepelhetne Londonban, mint hivatalos magyar kollekció. Csak a neveket kellene megváltoztatni. Hát szó sincs róla, ez nem a modern angol művészet."

5 Mindemellett Rabinovszky kiemel néhány valóban művészi képet — így H. Watson impresszionisztikus és R. Allen naturalisztikusabb akvarelljei, O. Hall hagyományos tónusú „Kőbányáját". Egy évvel később, 1927 május—júliusában láthatta a Műcsarnokban az érdeklődő közönség a „belga művészet fejlődését feltüntető kiállítást". Ez már önállóan és kizárólagosan külföldi gyűjteményt vonultatott fel, méghozzá három nagy szakaszra bontva. Az elsőt a régi flamand művészet alkotta, a másodikat az újkori belga művészet, a harmadikat pedig a „ma művészete". A kortárs kritikák felsőfokban írnak a kiállításról — hatalmas, nagy jelentőségű eseménynek tartják, mely páratlan, nemes, ritka élvezetet okoz. „Ehhez a kiállításhoz hasonló Budapesten, úgy tudjuk, még sohasem volt. A legelsőrangú műkincsek oly tömege tárul a néző elé, amiért máskor hosszú utat kellett megtennünk... A belga kormányt sem propagandacélzat, sem politikai udvariasság nem vezethette és így az az előkelő gesztus, mellyel műkincsei legjavából küldött nekünk mutatóba, csak annál értékesebb jele a szimpátiának."

6 A Napkelet kritikusa kiemeli a modern festők közül De Winnet, Leysot, Evenepoelt, Stevenst, De Braekeleert, Artant-t, Opsomert, Laermanst, Ensort, Agnessenst, Boulengert, De Groux-t, a szobrászok közül pedig elsősorban Meuniert és Minnet. Az osztatlan sikerben — legalább is a „hivatalos" kritikák tükrében — a „ma művészete" nem osztozhatott. A Napkelet szerint a „...ma szélsőséges törekvéseinek forrongásából is bőséges mutatót adnak a hátsó termek. Itt a legmerészebb keresgélők ugrásai várnak a szemlélőre. Ezek a képek a világ minden pontján egyformák. A belga bélyeggel ellátottak csakúgy nem keltenek komoly hatást, mint azok, amelyek a párisi „Függetlenek Szalonjában" lógnak. Teóriák szülöttei. Tiszavirágok. Néha színesek és mulatságosak, sokszor mosolyogva elkapjuk róluk a szemünket. Az itteni nevek közül legfeljebb azért jegyez meg párat a közönség, hogy mulatva emlegesse."

7

Rabinovszky Máriusz szerint: „Akik a modern művészetet szőröstül bőröstül a pokolba kívánják, azoknak a belga kiállítás minden része — Meuniert, Minnet és pár tehetségesebb festőt kivéve — kitűnő érve lehet."

8 Az általános támadás közepette csak a Képzőművészek Új Társaságának lapja—a KÚT — méltatja a modern belga festőket. Üdvözli a belga hivatalos köröket, akiknek „...van bátorságuk a »bolseviki művészetet« (hogy egyik kiváló szakértőnk terminus technicusát idézzük) egy reprezentatív gyűjteménybe sorozni..."

9 A lap rámutat arra a fonákságra is, hogy az olyan magyar képeket, amilyenek a belga kiállításon mint „a tizenkilencedik század mesterei" szerepelnek, a hazai hivatalos megítélés a legmodernebbekként tartja számon. 325