A Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XVI. (1990)

Tanulmányok - Kerényi Ferenc: Huszonöt év a Madách-kultusz történetéből

eredmények sokkal lassabban válnak a nemzeti közvélemény sajátjává, mint ha Budapesten teszik őket közzé. Évekkel Krizsán meghatározó adatközlése után is változatlan kitétellel készültek a tankönyvek, az ismeretterjesztő cikkek: „Madách Imre betegsége miatt nem vett részt a szabadságharcban..." Sajátos története miatt máig tartó viharokat kavart Szabó József magángyűjteménye, amely Balassagyarmatról a győri Xantus János Múzeum állományába került, mint szervetlen egység, kultuszalkotásra alkalmatlan tényező. A komplex gyűjtemény tudományos feldolgozása mindmáig várat magára /a Palócföldben közölt lajstromos ismertetés ezt nem pótolhatja/, így nem válhatott kutatási bázissá sem, noha kéziratanyaga /Madách-autográfokkal/, a Tragédia ritka hazai és külföldi kiadásai, színháztörténeti dokumentumai, rangos képzőművészeti lapjai miatt értéke vitathatatlan. A Nógrád megyei múzeumigazgatóság kétszeri vásárlással, kisebb magángyűjtemények megszerzésével nagyrészt pótolta a hiányt /az anyag gazdagsága, főleg a fordításirodalom terén, a csesztvei múzeum állandó kiállításán is lemérhető/, de az eset tünetértékű. Jól jelképezi azt a muzeológiai konstellációt, amelyben a költségvetési támogatás már nem tette lehetővé az állami közgyűjtemények monopolhelyzetét — s ez már kultúrpolitikai szempontból sem lett volna helyes —, ám a magángyűjtőkkel, a kisebb közösségek által létrehozott gyűjteményekkel való harmonikus, a kultusz érdekét szolgáló együttműködés formái még nem alakultak ki. A Madách-életmű textológiai helyzete Egy írói oeuvre kultuszának alapvető követelménye az életmű mindenki számára hozzáférhetővé tétele: a klasszikusok műveiben rejlő nemzeti értékekhez minden olvasónak, értelmezéséhez minden nemzedéknek joga van. Ami Madách Imre szellemi örökségét illeti, az több tétellel gyarapodott az elmúlt negyedszázadban. Solt Andor 1972-ben azonosította költőnk esztétikai tanulmányát, 1978-ban — Bene Kálmán sajtó alá rendezésében — megjelent a Csák végnapjai első, szintén pályázatra készült változata, és néhány újabb tétellel gyarapodott a Madáchlevelezés. /Az életrajzi kutatások primátusának megfelelően ennél jóval tetemesebb a hivatalos iratok, biográfiai dokumentumok részben szintén autográf kéziratainak megszaporodása./ Ha külföldi érdeklődő /műfordító, színházi rendező vagy „csak" egy magyarul értő olvasó barátja nemzeti kultúránknak/ komolyabban fordul Madách felé, a nagy nyelvterületek jól gondozott klasszikusainak mintájára, először az életmű hiteles szövege iránt tudakozódik. Válaszul ilyenkor bizonytalan, hiszen amíg Goethe, Victor Hugo, Ibsen, Byron — hogy csak a Tragédia kapcsán hivatkozott párhuzamok szerzőit említsük fel — egyre javuló szövegállapotú, pompásan jegyzetelt kiadásokban kerülnek a szakemberek kezébe, addig Madách műveinek teljes kritikai kiadása sohasem volt, a Tragédia ilyen célú edíciója pedig, a Tolnai Vilmos-féle, 1923-ban készült! A mindmáig legjobb Madách-összkiadást kiadó Halász Gábor, utóbb Staud Géza személyében a megfelelő kutató is rendelkezésre állott. A Madáchot és a Tragédiát ideológiai szempontból támadók viszont vonatkozóan annyit „elértek", hogy a kritikai kiadás ügye lekerült a napirendről, miközben Petőfi, Arany, Batsányi, Jókai, Mikszáth, Vajda János, Vörösmarty műveinek jövőjét felvállalta az irodalomtörténet. Amikor e sorok írója tervet készített a Madách kritikai kiadásra /1973/, már nem ideológiai, hanem gyakorlati akadályai voltak a kilenc kötetre tervezett munkának: a szóba jöhető kutatók a felsorolt, más kiadásokban dolgoztak. Áthidaló megoldásnak kínálkozott, hogy — a hasonlóan csak egy remekművet felvonultató Katona-életműhöz — ne a teljes költői termésnek, hanem csupán Az ember tragédiájának készüljön kritikai kiadása. /A kritikai kiadás életrajzi dokumentumokat tartalmazó kötetének pótlására 129