Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XV. - Nógrádi Történeti Évkönyv Belitzky János emlékének tiszteletére (1989)

Limbacher Gábor: Búcsújáróhely a Szentpéter-hegyen

„...mikor má akartunk hazagyünni, ugye körű mentünk, megcsókoltuk ugye a keresztfát, s úgy gyüttünk el. (...) Má akkor szét vót hullajtva a nép (...) Egyszerre indultunk, dehát azt szétmaradtak ugye, kinek Szandán vót rokon ja elhítta, mint búcsúnapkor ugye."

93 ,,.. .no elvégeztük a búcsút, gyerünk haza má most az Isten segítségéve], Nándorbáttya ezt mondta. Akkor oszten keresztet vettünk mindnyájan, mindenki a kereszt elé ment, megcsókoltuk, oszt Isten áldja meg (...). Vótak ott még nagyon sokan közeliek, azt azoknak mondtuk, hogy Isten áldja meg magukat, azt gyüttünk haza. (...) akik a Szent Péter hegyin vótak, azok adakoztak (...) oszt akkor mondattak egy misét."

94 A nagy hagyományú búcsú járóhelyekhez hasonlóan a Szentpéterhegyen is élt remete a távolabbi és a viszonylag közelmúltban egyaránt. A korábbi remetéről csak egy nagyszülőktől hallott történetből tudunk, s e szerint egy a Péterhegyre imádkozni járó remetétől hallották a környék lakói, hogy a kút egy nagy lapos kővel lefedett tengerszem.

95 Később a két világháború közt is járt remete a búcsú járóhelyen : „Vót ehhétig vagy kettőig egy remete itten, itt énekölét a hegyen. Azténeköléte mindig, hogy Én vagyok a jó pásztor a Benedek Jóska, vagy (...) valami szent nevet mondott (...) Ilyen szakála vót neki, és erre tartózkodott mindig a forrásnál és ott imádkozott, meg este ide be lehetett hallani, ahogy énekőt a remete mindig (...). Azt akkor ement. Azt mondják, hogy Bujákba ment. Akkor aztán, hogy visszament Szentkútra, nem tudjuk."

96 „Kávészín ruhába vót, fehér zsinórral, hosszú haja vót, olyan körhaja vót neki. A hegybe énekölt... "

97 A század első harmadában a szandai és terónyi temető-dombon is lakott néhány hétig remete, a péterhegyi tartózkodás ezidőben nem volt tehát egyedi jelenség a környéken. A Szentpéterhegy aljában 1924. évben kőbányát nyitottak, melynek terjeszkedése hamarosan veszélyeztetni kezdte a búcsújárást. Nyilván ezzel is összefügg, hogy a II. világháborút megelőző évtizedekben a szokás bizonyos leépülése ment végbe. Egyre kevesebb településről indultak résztvevők processióval, rendezett menetben, hordozható Mária-szobrot pedig a 30-as évek végére már sehonnan nem vittek. Ezenkívül a távolabbi falvak lakossága is egyre gyérebben látogatta a búcsú járóhelyet. Minden bizonnyal egy másik fejlemény is a hegyteteji zarándokhely bánya általi fenyegetettségével, megpecsételt jövőjével függött össze. A Szentpéterhegy Szandaváralja felőli aljában egy forrás eredt, amelyet a 30-as évek közepéig csak mezei munkát végzők, aratók, kapások használtak vízi vasra. Ezidőtől azonban e forrás kezdte átvenni a hegyteteji „szenthely" szakrális funkcióit: búcsújáró és gyógyító jellegét. 1935—36. évben Péter-Pál napon a terényi plébániáról egy Mária-képet vittek ki pap vezette búcsús menettel. A forrás fölötti zöklelő akácfa törzsére akasztották, a pap felszentelte és prédikációt mondott. A bányaművelés mellett a II. világháborút követő politikai rendszer változása is a hagyományos péterhegyi búcsújárás megszűnéséhez vezetett. „Aztán ugye bejött ez a válságos helyzet, hogy ugye a vallást is tiltották vagy mittudomén ezek a falusi hogy hí jakok ellenezték a hitünket, és akkor mán mindenki megvót félemlítve, féltünk. És úgy elmaradt, elhanyagolódott. Akkor mán a kőbányával annyira haladtak hogy már a kereszthez nem messzi vótak."

98 382