Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XV. - Nógrádi Történeti Évkönyv Belitzky János emlékének tiszteletére (1989)

Limbacher Gábor: Búcsújáróhely a Szentpéter-hegyen

valamikor e megkülönböztető ragadványnevet.'

1 Ezt valószínűsítik a kereszt levéltári, alapítványi iratai, melyek a feszülettel kapcsolatos hagyományt is pontosítják. Majoros Károly szandai lakos 1866-ban ,,a Szt. Péterről nevezett külső hegyen, saját elhatározásából fából készült keresztet csináltatott", ós fennmaradásáért 20 Ft-os alapítványi összeget bízott a váci káptalan gondjaira (VEL. : 1985/1866.). 1885-ben és 1899-ben Majoros Károly az alapítvány kamatait felhasználta a feszület javíttatására (VEL.: 658/1885. és ügyiratszám nélkül 1899.) Hasonló módon 1912-ben Tóth Mihály asztalos mester, Majoros Károly veje — „Hegyi mami" férjeként —, elkészítette a leánya által fent említett iij fakeresztet, amelyet az elkorhadt régi helyén történt felállítása után a terényi plébános Péter—Pál napján áldott meg (VEL. : 83/1912. és 101/1912.) A Váci Egyházmegyei Levéltár az 1780-as évek óta gyűjti külön egységben az alapítványi iratokat, melyek általában a középkor óta folytonos gyakorlat dokumentumai. A terényi plébánia viszonylag nagy kiterjedésű területén mégis a fenti fundáció az első, levéltárilag dokumentált alapítvány, és ettől kezdve rendszeres ez az iratfajta. Ugyanakkor a már említett, határbeli földrajzi nevek is mutatják, hogy korábban több szakrális építmény állott itt, és ezek emléke megmaradt. Nem valószínűtlen tehát, hogy a terényi településcsoport területén a keresztállítás szokása korábbra is visszanyúlhat a levéltárilag dokumentált időszaknál. Az 1866-os alapítvány sem feltétlenül az első feszületállítást dokumentálja a Szentpéterhegyen. Erre vall, hogy a Péterhegyre vonatkozó gazdag néphagyományban sem maradt nyoma lényegében a Majorosféle keresztállításnak, még az unoka emlékezetében sem. A Tóth család egyik leszármazottja jóvoltából rögzíthettünk egy, a feszületre vonatkozó történetet, mely a korábbiakhoz hasonlóan a hely különleges jellegére utal, új közegben jeleníti meg a kígyót, és őrzi az 1866-ban állított kereszt emlékét. „Ugy emlegette a nagyanyám, hogy az a Habán, így hívták, tanító meg vadász vót, [1860 körül született] kiment egyszer a Szentpéterhegy tetejire. ahol az öreg kereszt vót. Az öreg kereszt hát kidőt mán nem is egyszer, többször, Oszt, amikor kidőt, akkor mindig elvágták azt a korhadt részt, oszt mindig bejjebb ásták. És mán az olyan alcsony vót, hogy mán az ajtótól se nem vót magasabb. És a Habán tanító az kiment oda a kereszthöz és azon a kereszten vót egy nagy vastag kígyó. Aszongya emberderéknyi vastagságú kígyó, aszongya, rá fölmászva a keresztre. (...) És akkor az ráfogta a puskát, hogy lelövi azt a nagy kígyót. (...) És akkor, hogy a kígyó megszólalt, hogy rám ne lőjjól, mer akkor meghalsz. (...) Oszt akkor kérdeztem, hogy hát mamikám, hát mér ment oda az a kígyó? Mer az ottan a kereszttú nem messze vót egy olyan fásom fa, Öreg fa vót. És arra a fásom fára valami öreg fölakasztotta magát."

52 A szentpéterhegyi búcsú járóhely eredetével, múltjával kapcsolatos eddigi leírásunkat most értelmezni kívánjuk annak érdekében, hogy eldöntsük: megfogalmazható-e valamilyen határozottabb, megalapozott állítás a búcsújárás történeti kialakulásáról, régiségéről. A hellyel kapcsolatos hagyományról láttuk, hogy az eredet vonatkozásában meglehetősen archaikus emlékeket jegyezhettünk fel, s ezekre rárétegződött újabb történetek is élnek. Történelmileg a török idők intenzív hagyományával találkoztunk. Nem akadtunk viszont a búcsújárással kapcsolatos egyértelmű eredet történetre, valamilyen csoda vagy csodás esemény nyomára, amelyek a XVIII—

XIX. században keletkezett vagy újraéledt kegyhelyeknél rendre fönmmaradtak. Mindebből arra következtetünk, hogy az említett, búcsújárást kiváltó csodás eredet374