Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XV. - Nógrádi Történeti Évkönyv Belitzky János emlékének tiszteletére (1989)

Bozó Gyula: Tizen

verbarátság érzése, amely aztán felerősödött — főleg mikor az első vonalba került —, minden frontharcos iránt, legyen az tiszt, közkatona, vagy fogathajtó, mint mostani legjobb barátja, majd örök társa a semmiben, Szálai Sándor, aki iránt ismeretségük kezdetétől meleg rokonszenvet érzett. Tisztában volt az első perctől kezdve, a háborúba neki is el kell mennie. Őt nem fogják felmenteni, mint tették ezt másokkal. Nincs kibúvó, vagy más megoldás. Nem számított sem a család, sem a munkahely gazdasági és katonai jelentősége. Katonaként igyekezett a nehéz követelményeknek maximálisan megfelelni. Nemegyszer vállalkozott nehéz feladatok végzésére; felderítésre például, mint később, partizánként otthon, a Zempléni hegyekben. Aztán a gránátrobbanás közvetlen közelében, amely kettőjük életének végét jelentette. (A harmadik és a negyedik: Olga Ivanovna Pervejeva és Oláh István) Mindössze tizennyolc éves. Kellemes jelenség. A csoportban ő volt a ,szovjet" és ő volt a nő. Beszédébe gyakran magyar szavakat kevert. Ilyenkor körülnézett és elmosolyodott, várta a hatást. De gyűlölni is tudott. Gyűlölte azokat, akik megtámadták szülőföldjét, elpusztították otthonát, legyilkolták szeretteit. Többen éreztek sajnálatot iránta. Gyereklány még, miért kell ilyesmire vállalkoznia? És mi lesz, ha nehéz helyzetbe kerül? Az erős férfiak is gyakran megtörnek, hát még az ilyen nádszálkisasszonyok? Mi történik majd, ha magára marad, es nem lesz semmi, csak a magány és a félelem? Oláh István volt a határozott, tántoríthatatlan, makacs férfi, aki vallotta; a dolgokat most már végig kell vinni bármi áron. Sokszor gondoltak emlékeikre, majd az együtt töltött időre. Álmodták a jövőt, a szabadságot, közös sorsukat, hogy másokkal együtt lesznek boldogok. Egységes elhatározás élt bennük; nem fognak beszélni. Ha elfogják őket, a nőre mindig kegyetlenebb sors vár* Ősidők óta ez szokott történni. Mégsem fognak egy szót sem kiszedni belőlük, ha kínozzák őket, akkor sem, mert van rá egy módszerük, hogyan kell csendben maradni. ők jobbfelé futottak, közel egymáshoz. Hogy el ne szakadjanak. A halál ugyanolyan kíméletlenül érte el őket, mint az előző kettőt. Ütközet után A három együtt maradt partizán — Lebovics József, Szita Ferenc és Petkó Sándor — a hegyekbe húzódott vissza az ütközet után. Bújtak, vártak, majd továbbindultak. Az ország belseje felé igyekeztek. Legalábbis úgy hitték, arra tartanak, ahogy óvatosan lépkedtek a sűrű erdőben. Talán sikerül megfelelő helyre eljutniuk; katonaszökevényekhez vagy valamelyik partizánegységhez. Az otthonuk felé igyekeztek, csak azt nem tudta egyikük sem, hogy milyen hosszú még az út hazáig. Számba vették a felszerelésüket, mindenekelőtt természetesen fegyvereiket. A feleslegtől megszabadultak, nem számítva már súlyosabb összecsapásra. Űgy egyeztek, az ütközet elől mindenképpen kitérnek; a józan ész ezt követelte tőlük. Ha nagyobb egységgel hozza össze őket sorsuk, az úgyis legyőzi őket. Akkor elvesztek menthetetlenül. Minden eshetőségre, váratlan eseményre számítva óvatosan haladtak. Egymástól több méter távolságra mentek. A célt, hogy hol fognak találkozni, mindig előre meghatározták, s a kijelölt helyet külön-külön, eltérő időpontban közelítették meg. Jó messze jártak már az ütközet színhelyétől, mikor végre életet észleltek maguk körül. Ez még nagyobb óvatosságra intette őket. Hamar meggyőződtek róla, a pásztor egyedül foglalatoskodik. Rövid tanácskozás után egyikük odament hozzá, és megszólította. Beszédbe elegyedtek. A fogadtatás megértőnek boiz277