Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XV. - Nógrádi Történeti Évkönyv Belitzky János emlékének tiszteletére (1989)

Bozó Gyula: Tizen

vies József, helyettese Szita Ferenc, szovjet rádiósa Olga Ivanovna Per ve je va, harcosai pedig . . ., s itt következett a hét név, köztük az övé, melynek hallatán kissé meglepődött. Furcsa érzés kerítette hatalmába. Várta, hogy kimond ják, s mégis. .. Beszédes Antal közölte a továbbiakban; fő feladatuk a lakosság körében végzendő politikai és szervező munka, a felderítés, s erről a rendszeres jelentés megküldése Kijevbe. A térképen, melyet a parancsnoknak, Lebovics Józsefnek átadott, bejelölte a leszállási zónát Egertől északkeletre. A csoport működési területévé így az Eger—Gyöngyös—Miskolc, Putnok térsége vált, mintegy negyven kilométeres körzet. Öröme őszinte volt. Most az egyszer rámosolygott a szerencse. Az ismerős helynevek hallatán szülőföldjére gondolt. Arra, hogy ide már közel a Mátra, a Karancs. Az ütközet ,,Eddig minden simán megy" — gondolták a repülőgép utasai. Semmilyen zavaró körülmény nem lépett fel. A pilóta sikerrel manőverezett a Kárpátok és az arcvonal felett, elkerülve az ellenséges légvédelem figyelmét. Később azonban más fordulatot vettek az események. Már a cél közelébe értek, mikor a német légvédelem váratlanul tüzet nyitott rájuk. A gép megrázkódott, majd lassan süllyedni kezdett. Találatot kaptak. A szovjet pilóta azonban rövid ideig úrrá lett a helyzeten, és a gépen. Nagy ívben visszafordult, ismét keletnek tartott. Néhány perc múlva azonban közölte velük, hogy nem képes semmiképpen sem elérni a kijelölt helyet, így itt kell kiugraniuk. A felszólítás rövid, határozott és egyértelmű volt, ahogy az lenni szokott, ők pedig pillanatnyi döbbent csend után felálltak, és sorra ugrottak. Egyelőre a nagy ismeretlenbe. A levegőben oldódott bennük a feszültség. A magasból úgy vélték, egy nagy tó terül el alattuk. Az egész káprázat volt, mert egy tisztás közeledett feléjük hívogatóan, mely egy erdő övezte magaslaton terült el. A Zemplénihegység, Óhuta—Kishuta—Háromhuta körzetében értek földet, szinte egyszerre a partizánok és a négy ejtőernyős csomag, közel egymáshoz. Az erdő befogadta és elrejtette őket, a halk lombsusogás bátorítólag hatott rájuk. Az egyezményes jel, a kakukkszó hamar segített. Alig telt bele egy óra, együtt voltak. Két fő hiányzott. Vártak egy ideig, majd az éjszakában a két elveszett keresésére indultak. Antal Istvánt hamar megtalálták, igen szerencsétlen állapotban. Ugrás közben mindkét lábfeje eltörött. Halkan nyöszörgött, s fájdalmasan nézett rájuk a sötétben, mikor felismerte őket. Elrejtették, ágakkal bástyázták körül, hogy majd később visszajönnek érte. Tresó Kálmánt sehogyan sem találták, őt messzebbre sodorta a szél. Lebovics József parancsnok az éj leple alatt két partizánt, Oláh Istvánt és Petkó Sándort felderítésre küldte, hogy tájékozódjanak, s lehetőleg pontosan tudják meg, hol vannak. A két fő útnak indult, és óvatosan haladva egy település széléig jutottak. A falu közelében szemlélődve azt tapasztalták, hogy mindenütt nagyon komolyan vették az elsötétítést. Sehol egy fény, egy szikra. Szemüket a sötétbe meresztve vizsgálták a környéket, az utakat, a szélső házakat. Körülöttük sűrűsödött az éjszaka, olyannyira, hogy a fák és a közeli épületek körvonalain kívül alig lehetett látni valamit. Átmentek egy keskeny hídon, majd egy kertkapu közelében lehasaltak, és vártak. Nemsokára kilépett az udvarra valaki, szöszmötölt, majd visszament a házba. Azt sem tudták meg, férfi volt-e vagy nő. A községi tábláról végül a hajnali szürkületben annyit sikerült leolvasniuk, hogy valami „huta" a falucska neve, amelynek közelében jártak. Nem sok, de mégis valami. Már virradt. Tengely József és ugyancsak Oláh István ment felderítésre. Ujabb próbálkozás. Eljutottak egészen Nagykázmórig, 275