Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XV. - Nógrádi Történeti Évkönyv Belitzky János emlékének tiszteletére (1989)
Gajáry István: A budai gyáripar a reformkorban. Gyárnokok a város társadalmában
Derra Naum már az 1805. évi ínség idején tízezer forint kölcsönt nyújtott Pestnek, kamatmentesen, s később 2 év alatt 73 ezer forint kölcsönt vett fel Sina Simontól; Dumcsa Demeter 120 ezer ft értékű házat vett 1818-ban, 80%-ában hitelre; Pontzen Ábrahám kereskedő vagyona 60 ezer ft (1804); Rosenthal S. Naphtali — későbbi textilmanufaktúra tulajdonos, kézmúárukereskedő, majd fúszer-nagykereskedő vagyona ugyanekkor 20 ezer ft. 18 Ügy tűnik, a szükségszerűen kialakuló új szemlélet részét kellett, hogy képezze a kereskedelmi és ipari tőke nagyobb mértékű összekapcsolódása is, amire korábban szinte példát sem találtunk : az iparosok önmagukban álltak, gyakran állami megrendelésekre és helyi igényekre támaszkodtak, nem vállalkozva a nagy tömegek kiszolgálására és a kereskedelem nyújtotta lehetőségek kiaknázására. 19 Végezetül még egy kérdést kellene megvizsgálnunk, s ez a gyárnokok, „Stückmeisterek", stb. helye a mintegy 35 ezer főnyi lakosságú Buda iparosai körében. Az irodalomban általában adottként kezelik azt a tényt, hogy gyárnokaink jelentős része nem annyira termelőeszközeivel, mint inkább nyersanyagba és áruba fektetett tőkéjével és munkaszervezésével vett részt a termelésben, így lehetett ez Budán is, legalábbis erre utal, ha megnézzük a gyárnokok és a Stückmeisterek, alkalmazottak sorát 20 : a négy Stückmeisterből csak egy kalapos — s az sem zárható ki, hogy ő nem a gyárnak dolgozott —, s a két alkalmazott közül is csak az egyik a kalapgyáré, a többi Stückmeister és alkalmazott olyan szakmákban tevékenykedett, ahol nem volt jogosított, vagy privilegizált gyár. Tovább bővítve a vizsgált kört, megnéztük azokat az iparágakat is, ahol egy-két adózó ,,an Gewerb"-adóösszege kiugró volt saját szakmája többi iparosáéhoz képest, hiszen a feudális adórendszerben csak ez az adat utalhat nagyobb volumenű termelésre. így derült ki, hogy 2 kovács, 3 cipész és 9 szabó fizetett — látszólag indokolatlanul magas — adót. Emellett persze, voltak olyan szakmák is, ahol az általános adóösszeg volt magas (pl. ácsok, kőművesek, festők, s lényegében ilyenek voltak — 1—2 fő kivételtől eltekintve — a szappanfőzők is). (V. tábla) Összefoglalva e vázlatos vizsgálódás eredményeit, megállapíthatjuk, hogy még a nem-jövedelemalapú adórendszerben is kimutatható 8—10 olyan szakma, ahol gyári privilégium nélkül is nagyobb termelési értékeket tudtak létrehozni, mint a céhes iparosok nagy átlaga. Utóbbiak köre a szabadnak tekinthető iparok körében még könnyebben tágítható, hiszen itt nem volt céhes ellenállás, de az itt termelt értékek nagysága már nem lehetett annyira számottevő a város gazdasági életében. Gyárnokaink — és nyilván, az itt fel nem tárt tehetős céhes iparosok is — vagyonukat elsődlegesen nyersanyagba és áruba, s ingatlanokba fektették, utóbbiak ugyanis biztosították számukra a feudális hierarchiájú városban a társadalmi rangot és megbecsülést, s nem utolsósorban „öreg napjaikra" is megélhetést nyújtottak jövedelmeikkeL (Id. Thoma az adókönyvek adatai szerint például legalább tíz esztendeig élt ingatlanaiból.) Hajtotta őket a merev céhes keretek közül való kitörés vágya és lehetősége, ezért fejlesztették vállalkozásaikat, de e fejlesztésben a technikai újítások kisebb mértékű kiaknázásával éltek csak, sőt, mellőzhették is azokat. (Sokan a céhes keretek között is próbálkoztak „modernizált" munkaszervezettel, de ez azzal a veszéllyel járt, hogy a céhen belül konfliktusokhoz vezethetett, így valószínű, hogy ez is motiválta a szabadalom megszerzésére való törekvéseket.) Ez a vállalkozó réteg 148
