Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XIV. (1988)

Tanulmányok - Történelem - Kovács Anna: A Mikszáth-család

amikor franciául, бк nem laktak velünk, csak a tanórákra jöttek, naponta délután négytől hétig. Béla öcsém a piaristákhoz járt iskolába, én pedig a Zöldfa utcai Nőképzőbe, amit Veres Pálné alapított. (Ott volt is egy Mikszáth alapítvány, hogyha lánya lesz Mikszáthnak, majd ott nevelteti, de nem lett. Én már adhattam volna oda az enyémet, de nem adtam.) Ilus, a húgom már nem járt ilyen előkelő iskolába. Engem állítólag azért adtak oda, mert beteges gyerek voltam. Drága iskola volt az, 60 forintos havonkénti tandíjjal. Tanulni nem szerettem, inkább társaséletet élni, táncolni, ós rengeteget kézimunkázni. Amikor az iskolából hazajöttünk, akkor volt az ebéd. Mi gyerekek a nagymamával étkeztünk. 6 nem nálunk lakott, de ugyanabban a házban volt egy kétszobás kis lakása és följárt. Délután mindig kikérdeztek minket. Ha a Papa volt a kérdező igen féltünk, mert nagyon szigorúan vallatott. A tanulás miatt a szüleink nem bántottak, csak szép szóval összeszidták az embert, magyarázták, nem biztos, hogy ilyen lesz az egész életünk, mint most. Szemrehányást tettek, hogy az egyik tanítónőnk megy, a másik jön, ők csak fizetnek, mi meg nem tanulunk. Tessék szorgalmasnak lenni, akkor majd mehettek, utazhattok ahová akartok — ígérték. Tanultunk is. Nekem nem volt valami túlzott tehetségem, de azért megtanultam franciául, németül, de nem igazi kedvvel, nem ment, nem volt a szívemhez nőve. Ilus roppant tehetség volt, nyelvekben is kiváló, ezen kívül gyönyörűen festett, járt is egy festőhöz tanulni. Elvégeztem négy év elemit, négy év polgárit, az ipariskolában öt évet, három évet fehérnemű osztályon és kettőt a felső ruhán. Megtanultam kalapokat, szőrmebundákat csinálni. Azért kellett varrónőnek tanulnom, mert azt mondta a Papa, hogy mindenkinek kell szakmájának is lenni. Ilus a festőiskolába járt hát, én pedig az ipariskolába, a Trefort utcába. Papa ragaszkodott hozzá, hogy minden gyerekének kenyér legyen a kezében, mert mit lehet tudni. Én el is végeztem az ipariskolát, jó eredménnyel vizsgáztam, az iskolai kiállításon 5 ezüstkorona díjat kaptam. Az ipariskola után beadtak egy ruhaszalonba, a Váci utcába, és ott kellett még két évet leszolgálnom. Oda előkelő nők jártak, így legalább sok érdekeset láttam, hallottam. De azért csak lázadoztam: Papa nem vagyok én cseléd, hogy térdeljek a földön, mert valakinek nem jó a szoknyahossza. Te gazdag ember vagy, mindent megadsz, amit kérünk, akkor mért csúszkáljak én valaki előtt. De ő megkövetelte, hogy minden gyerekének kenyér legyen a kezében. Az öcsémet miután leérettségizett a piaristáknál, kiküldte Angliába. Egy világhírű déligyümölcs kereskedés volt a korzón, a Lenz, annak a főnökét ismerte a család. Először oda beadták az öcsémet, hogy csináljanak belőle jó kereskedőt, majd London következett. Hát neki sem igen tetszett, hogy gazdag fiú létére borsot mérjen ötért valakinek. De végig kellett csinálnunk. Mi nem tartoztunk a mágnások közé, mi középosztály voltunk, pénzünk volt, de tanultunk, dolgoztunk, hogy soha ne is legyünk senkire rászorulva. A tanulás mellett kezdődtek a bálozások is. Nagy volt a lakás, sok volt az ismerős, szüleink barátainak a fiai, meg lányai. A társasóletre mi mind együtt nevelődtünk. Ha nekem volt születésnapom, akkor meghívtuk az összes lányismerőst, ha az öcsémnek, akkor a barátainknak a fiait. 16 éves koromig még csak „pipi-zsúrokon" vettem részt, habos kakaóval, kaláccsal meg süteménnyel. Később aztán jöhettek a fiúk is, ilyenkor a Papa is 411