Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XIV. (1988)

Tanulmányok - Történelem - Pálmány Béla: Nógrád vármegye újratelepítése, benépesülése és az agrártermelés fellendülése a török kiűzése után 1683–1728

szárszék, a malom stb. — bevételei is a mezőváros közönségét illették: Ezek a szabadságok tehát megközelítették a losonciak privilégiumait. A Bécsben élő Stahrembergek első ténykedése jellemző módon a birtokaikon élő kálvinista és evangélikus „eretnekek" erőszakos katolizálására irányult, amikor ez simán nem ment, az ide helyezett német katonaság igénybevételével terrorizálták nyakas alattvalóikat. Tettek ugyan jót is a lakosságnak, hiszen 1721-ben vásárprivilégiumot szereztek, megerősítették két céh szabadalomlevelét, iparhoz értő sváb és frank telepeseket is hívtak, de a nagyorosziakat az új urbáriumokban (1748, 1759) robotolásra kényszerítették, elvették a királyi kisebb haszonvételek élvezetét is. A mezőváros porig alázott népe nem szűnt meg tiltakozni, több, mint egy évszázadon át új és új pereket indított, de hiába — Nagyoroszi elvesztette önállóságát, szabadságait és földesúri hatalom alá süllyedt.

26 Az armalisták képezték a XVII. sz. egyik legjellegzetesebb társadalmi csoportját. Ismeretes, hogy ebben az időszakban tömegessé vált az országban a birtokadományozás nélküli nemesítés. A címereslevél (litterae armeles) uralkodótól való megszerzésére szabályos üzletet kötöttek a marha- és borkereskedelemből megtollasodott falusi jobbágyok, vagy mezővárosi lakosok, jómódú kézművesek stb. földesuraikkal. Az állandó pénzszűkével küszködő birtokos nemesek néhányszáz ezüstért manumissionalissal felszabadították nemességre törő alattvalóikat és abban is segítették őket, hogy a vármegye és a királyi hatóságok is kedvezően bírálják el a személyi szabadságot biztosító nemeslevél kibocsátására irányuló kérelmüket. Itt, Nógrádban is évente több család szerzett magának armálist /. Lipót (1657—1705) uralkodása idején.

27 A többségükben paraszti életmódot folytató új nemesek — immár szabad emberként — zálogügyletet (inscriptio, hypotheca) kötöttek volt földesuraikkal. A nagy birtokú főurak, „benepossessionatus" nemesek formailag néhány száz ezüst forintos kölcsönt vettek fel az armalista családoktól, akik azután ennek kamata fejében hosszú időre, sokszor nemzedékek egész sorának élete tartamára megszerezték egy-egy telek és annak szántóföld, rét tartozékai haszonélvezetét. Az armalisták csak kivételes esetekben robotoltak telkük után, legfeljebb gabona-, bor- stb. hetedet szolgáltattak — de jogilag soha sem lettek teljes értékű nemesi birtoktulajdonosok. A királyi kisebb haszonvételek nemesi jogaival nem élhettek szabadon ; a korcsmák, mészárszékek, malmok stb. haszna a földesuraké maradt. Az újratelepítés idején a volt földesurak vagy azok fiai, unokái egy sor armalista família nemesi voltát tették kérdésessé. A nemességvizsgálatok az 1690-es évektől a XVIII. sz. közepéig állandóan folytak és számos címerleveles nemes családnak okmányokkal, vagy azok híján szavahihető tanúk sorával kellett bizonyítaniuk, hogy ők maguk és atyáik mindig is éltek a nemesi szabadságok ,,usus"-ával. A Borsosberénkében lakó Bodonyi família nemességét pl. 1695-től vizsgálta a vármegye.

28 Eredetileg Nagyorosziban éltek (ehelyütt ugye mindenki nemesnek tartotta magát), majd zálogba megszerezték Felsőbodonyt és Berki pusztát. Nemességük mégis csak 1715-ben vált egyértelművé, amikor III. Károly armális levéllel méltányolta a család egy tagjának, egy Kajtár gúnynevű embernek az érdemeit. Nevezett ugyanis 1710. január 22-én maga mutatta meg az utat Sickingen labanc altábornagynak Vadkertről a romhányi csatatérhez — ahol a Rákóczi szabadságharc utolsó nagy csatája zajlott.

29 Kiskürtös kuriális községben számos egytelkes nemes família élt a török előtti időktől fogva, így a Berczely, a Bóbor, a Kopcsányi, a Kürtössy, a Rákóczi és a Szigethy „nemes uraimék". 1698-ban a kérésükre a nádor vizsgálatra utasította a vármegyét.

30 Ugyanis őkegyelmék a „legutóbbi revolutioban" (nyilván 1682-ben) a „bátorság kedvéért" elrejtették levéltárukat a kiskürtösi határban egy Vitka nevű erdőben, 180