Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XIV. (1988)

Tanulmányok - Történelem - Pálmány Béla: Nógrád vármegye újratelepítése, benépesülése és az agrártermelés fellendülése a török kiűzése után 1683–1728

rendelt SomJcreféld és Disznóssy Ferenc parancsnokok által vezényelt magyar, német és horvát fegyveresek is kénytelenek voltak felgyújtani, mert sehonnét sem kaptak elegendő élelmet. 1685-ben a két utolsó török végvárat is visszafoglalták a keresztények: Érsekújvár elestének hírére a híres Csonka bég által védett Nógrád ugyancsak szandzsákszékhely rangú erősségét 1685. augusztus 19-én a lőportorony tisztázatlan körülmények között esett felrobbanása miatt a muzulmánok elhagyták és Budára menekültek. Utoljára a kis Buják vált rommá: előbb 1685 tavaszán Berczely János kis seregecskéje ügyes csellel elfoglalta, majd szeptemberben a közeli Hatvan török parancsnoka, Murtezán aga 3000 emberrel visszavette ós felgyújtotta. 1685. őszére tehát Nógrád vármegye területe felszabadult a közvetlen török katonai jelenlét alól, de Hatvan csupán a következő év augusztusában, Eger pedig — hosszú blokád és kiéheztetés után — csak 1687. december 17-én lett visszafoglalva és amíg e végvárakat ostromolták, a szövetséges keresztény hadak ellátása Heves, PestPilis-Solt, valamint Nógrád megyék súlyos terhét képezte.

2 Soós Imre három évtizede írt, értékálló tanulmányában rámutatott, hogy az 1686—1867-es esztendőkben élte Heves megye népe török-kori történetének legsúlyosabb napjait.

3 A hadak prédálásai elől egész Heves megye népe erdőkbe, nádasokba menekült, mindössze Gyöngyös és Gyöngyöspata maradt népes, de utóbbi — korábban gazdag, szőlőműves — helységben is csak 50 egynéhány gazda maradt meg a házában, egész falvak menekültek a Nyírségbe. Az újratelepülés mind Nógrád, mind Heves és Külső Szolnok, mind PestPilis-Solt vármegyékben az 1688-as esztendőben kezdődött meg úgy, hogy a régi lakosság maradéka visszatért régi lakhelyére. Romhalmazzá vált török várak, elhagyott, kirabolt, felégetett falvak, világgá futott, vagy a sűrű erdőkbe menekült elszegényedett nép — mindössze néhány hely — Gács, Kékkő, Losonc — ahol a falak, sövények védelmet biztosítottak, az Ipolytól északabbra százegynéhány alaposan megcsappant lélekszámú szláv falu, délebbre viszont teljes néptelenség, szívszorító pusztaság — ez az újonnan felszabadult Nógrád megye tragikus képe az 1684—1687-es években. Öt esztendő sem telt el, és ismét élet költözött a sokat szenvedett tájra. Űj honfoglalásra indult a vármegye középső és déli, elhagyatott, elvadult vidékére visszatérő parasztnép, hogy ismét — és immár véglegesen — kultúrtájjá kezdje formálni ezt a szépséges, hegyes, völgyes földet. Evek, hosszú évtizedek fáradságos munkájával feltörték a parlagon maradt szántókat, kasza alá fogták a réteket, szőlőket plántáltak, kerteket kapáltak — két kezükkel vették birtokukba ezt a tájat a mai nógrádiak és e palóc megyéből elszármazottak ősei. Az Újvilág meghódítóiról, az őslakos indiánokat vagy ab origines ausztrál őslakosokat tűzzel vassal pusztító pioneer farmerekről hősi történeteket olvashatunk. Miért ne érdemelnék meg ezt ugyanúgy, vagy méginkább a török kiűzését követően eleik kényszerből elhagyott, elpusztult földjeit visszavevő magyarok és a vadonná vált tájékon új, jobb életet és hazát kereső jövevények — „svábok", szlávok, „oláhok" és más egykorú népek — ugyanúgy ? Források bőségesen maradtak az újranépesülés két emberöltőnyi korszakáról, de ehelyütt nincsen mód részletesen taglalásukra. Itt és most csupán a főbb folyamatok érzékeltetése céljából összesített számszerű adatok ismertetésére van helyünk. Számos — a mai emberek által okkal felvetett — kérdésre, így elsősorban a népességszám alakulására, csak elég határozatlan választ lehet adni a források hiánya miatt. Az egyes községek betelepülésének és fél évszázadon át folyamatosan zajló állandó cserélődését pedig még a helytörténeti kutatásoknak kell feltárniuk. 168