Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XIV. (1988)

Tanulmányok - Néprajz - Zólyomi József: Nógrád megyei szlovákok népviselete

A szügyi csoportban az első világháború után jelentős hímzőkultúra nem alakult ki. A kötények alját, a pruszlikokat nem hímezték. A gazdag hímzésű vőlegényingek díszítése a húszas években leegyszerűsödött. A viselet elkülönülése, változása a banki csoportnál mutatható ki a legjobban. A századforduló táján még egységesebbnek mondható női öltözet az első világháború után kisebb csoportokra különült el. Az evangélikus vallású szlovák falvakban magas hímzőkultúra alakult ki: pruszlik, kötény, férfi ingek hímzésein tanulmányozhatjuk legjobban a hímzés változását, gazdagodását. A sokszoknya divatja (vasalt szoknyák magas száma) ezekben a falvakban vált általánossá. A velük szomszédos határú katolikus vallású szlovák községekben az azonos szintről induló hímzés megrekedt az első világháború után. A kötény, pruszlik, férfiing hímzése mértéktartóbb a harmincas évekre. Ezek a falvak gyorsabban befogadták öltözetük boltban vásárolható egyes darabjait (pl.: vőlegénying). A gyöngyökkel, flitterekkel, szalagokkal díszített főkötőt a húszas évek elejétől elhagyták. A sokszoknya divatja sem volt annyira erőteljes, mint az evangélikus falvakban. Az elkülönülésnek még több apró részletét megfigyelhettük. A banki csoport legtöbb falujában a hímzett pruszlik hátul lévő fodorja egységesen felfelé állt, hullámosra berakva. A harmincas évek elején, az evangélikus vallású falvakban (Bánk, Felsőpetény, ősagárd, Nógrád, Kétbodony, Galgaguta) a többszínű pamutfonállal, stilizált virágmintákkal díszített pruszlikokon a szélesebbé vált fodrot lefelé hajtották. A szögletes fémből készült kontyfésűt a katolikus vallású szlovák falvakban belül gömbölyített fa-, illetve szarufésűre cserélték ki. A katolikusoknál a főkötő fodorja rövid, az evangélikusoknál jóval hosszabb, a vállig ér. Több evangélikus és katolikus vallású faluban az első világháború után elsorvadt, illetve nem éledt újjá a népviselet. Ide sorolhatjuk a sámsonházai csoportot (Sámsonháza, Lucfalva, Bokor), Bér, Egyházasdengeleg, részben Alsópetény községeket. Azzal most nem folgalkozunk, hogy milyen gazdasági, társadalmi körülmények késztették ezeket a településeket viseletük elhagyására. Feltárása további kutatásokat igényel, de az nem biztos, hogy az előzmények, a kivetkőzés tényleges okainak megismerését eredményezik. A XVII. század végén, a XVIII. század első évtizedeiben a megyénkbe települt szlovákok közel háromszáz éves viselettörténetét nem tudjuk megrajzolni. Mint említettük, a levéltári források szerény lehetőséget biztosítanak az itt élő szlovákok népviseletének történeti megismeréséhez. A szlovák községekből származó adatok, leggyakrabban a ruhadarabok nevére utalnak, ritkán jelölik meg anyagát, díszítését. A magyarok kárlistáiban, hagyatéki leltáraiban is csak az öltözet egyes darabjainak a nevét találjuk. A főkötő, a mazolány szoknya, a szűr, az ingváll, a csizma, a mente, a ködmön stb. a magyarok és szlovákok leltáraiban egyaránt szerepel. Az eltérésekre még véletlenül sem utalnak a forrásokban fellelhető adatok. A rendelkezésünkre álló adatok alapján nem vállalkozhatunk arra, hogy megjelöljük, a betelepülő szlovákok milyen viseleti vonásokat hoztak magukkal, ezek miként változtak, mit őriztek meg ebből napjainkig. Egy korábbi tanulmányunkban feldolgoztuk Nógrád megye újratelepítésének vázlatos történetét.

21 A feltárt adatokból arra a megállapításra jutottunk, hogy a vallási szempontú betelepítések nem szervezetten, hanem spontánul történtek. Vagyis a földbirtokos ritkán folyamodott ahhoz a megoldáshoz, hogy az ország északi falvaiban levő részbirtokáról, az egész lakosságot a délebbre eső, a török háborúk következtében elpusztult községeibe, telkeire telepítette volna. A történelmi Magyarország sűrűn lakott északi megyék falvaiból a családok az éj leple alatt szöktek el, hogy a 98